Reguly Antal Múzeum és Népművészeti Alkotóház

Mutatványok a kisebb uráli népek irodalmából
Összeállította: Nagy Katalin


Népköltészet
Líra


A Kazimi szellemasszony éneke
(hanti)

Bizony én énekelek!
Bizony én énekelek!
Hetedik égben lakozó,
hatodik égben lakozó
atyám varázsolt ide.
Kacsafej-kerekségű tóra,
Fajdkakasfej-kerekségű tóra
szállottam, én, szellemasszony.
Aranyos bölcsőben földre
szállottam én, szellemasszony.
Aranyláncba leengedve, mélybe
szállottam én, szellemasszony.
Fajdkakasfej kerekségű tóra
kacsafej kerekségű tóra
Kis búvármadár lakta zsombékra
szállottam én, szellemasszony.
Nagy búvármadár lakta zsombékra
szállottam én, szellemasszony.
Kettős szögletű szögletes szánra
felszálltam én, szellemasszony.
Hármas szögletű szögletes szánra
szállottam én, szellemasszony.
Tungch-szellem-sötét éjnek
közepes közepén,
jégréce éles-éber fülével
fülelek én, szellemasszony.
Déli Ob folyónk drága partján,
Nagy lapockájú Bundás Nagyúr
víg ünnepét készítik[1], hallottam.
Fekete prémmel dús fészekben,
Vöröslő prémmel dús fészekben,
százfürtös fehér fejem
feltartom én, szellemasszony.
Öt ujjú ujjas lábamra
rénbőrből varrott két csizmámat
felhúztam én, szellemasszony.
Hat ujjú ujjas lábamra
rénszőrből varrott két csizmámat
felhúztam én, szellemasszony.
Fekete vad-ejtésnél szerencsés mentém,
vörös vad-ejtésnél szerencsés mentém
szentséges vállaimra
vetettem én, szellemasszony.
Fekete vadnál szerencsés övet
kötöttem én, szellemasszony.
Vörös vadnál szerencsés övet
kötöttem én, szellemasszony.
Holdtarka varázsos fátylam
százfürtös fehér fejemre
kötöztem én, szellemasszony.
Naptarka varázsos fátylam
százfürtös fehér fejemre
kötöztem én, szellemasszony.
Falu felől kifelé
lépdeltem én, szellemasszony.
Város felől kifelé
lépdeltem én, szellemasszony.
Száz rénökrös rénszarvascsordát
tartok én, szellemasszony.
Száz szarvasos réncsordát
tartok én, szellemasszony.
Két egy-anya-ellette szarvast
ne adjatok énnékem.
Erdőnek fürtös szellemnője,
Tungch-lánynak négy nagy lépését
lépdelem én, szellemasszony.
Egy nevemen így neveznek:
fekete macska formájú papnő,
fehér macska formájú papnő,
ilyen hírem hordozzák.
Más nevemen így neveznek:
hímcobolyként sziszegő papnő,
nősténycobolyként sziszegő papnő,
ilyen hírem hordozzák.
Mindezeknek utána
erdei tungch-lány három lépését
kiléptem én, szellemasszony.
Erdei tungch-lány négy nagy lépését
kiléptem én, szellemasszony.
Halban gazdag Ob gázlóiban,
eleséges Ob gázlóiban
hét Ob-parti neves városunkat
elhagyom én, szellemasszony.
Hat Ob-parti neves városunkat
elhagyom én, szellemasszony.
Lúdtollas férfiú lakhelye felé,
útas sámánnak lakhelye felé
rénbika futotta keskeny úton
magam is arra indulok
ez ősi-ember-ácsolta
hét tetőgerendás hajlékot,
hat tetőgerendás hajlékot
a nappal hétszer körül
kerülöm én, szellemasszony.
A nappal hatszor körül
kerülöm én, szellemasszony.
Ez ősi-ember-ácsolta
vörösfenyőből faragott ajtót,
erdei fenyőből faragott ajtót
öt ujjú ujjas kezemmel
kinyitom én, szellemasszony.
Fiúzajos víg házba,
leányzajos víg házba
belépek én, szellemasszony.
Taplótüzet, hódpézsmát hozva
köszöntenek engem, szellemasszonyt.
Teli háznak asszonyai,
teli háznak emberei,
leánykáitoknak hosszú életet
kívánok én, szellemasszony!
Fiaitoknak hosszú életet
kívánok én, szellemasszony!
Öt húrú húros hangszerem
alsó húrját pendítem:
alsó tungch-szellem dalának
hangjai hadd szóljanak!
Felső húrját pendítem:
felső tungch-szellem dalának
hangjai hadd szóljanak!
Mit hagyhatnék itt most néktek?
Folyó halainál szerencsés
táncomat néktek hagyom.
Erdő vadjainál szerencsés
táncomat néktek hagyom.
Tőletek ha távozom,
elveszejtő nagy betegség
reátok ne támadjon!
Öles bundámnak öle
titeket oltalmazzon!
Ujjas bundámnak ujja
titeket oltalmazzon!

Fordította: Bede Anna (Sámándobok, szóljatok 304.)


Kis Annuska Tupurovna
(hanti)

Kis Annuska Tupurovna,
kis Annuska Tupurovna,
Tupur Maximics apám szerezte
énekbeli emberhez illő boldogságos házban,
mesebeli emberhez illő boldogságos házban
növekedő nő kezem jó izét,
Anna, felnövettem,
növekedő nő lábam jó izével,
Anna, felnövekedtem.
Magas ló-nyakhoz hasonlóan hajlott földfokomon,
magas állat-nyakhoz hasonlóan hajlott földfokomon
nézem én,
Tupur Maximics apám szerezte
vas-fogójú fogós két vödröt
cobolyprémes vállam fölé
mikor emelek, annak jó idején,
fehérvizü halas jó Obhoz,
fehérvizü halas szent Obhoz
mikor lelépdelek, annak kedves idején,
felső Ob emberes vize felé
érett ribiszke fekete két jómmal[2]
mikor nézek, annak jó idején,
kis fenyő-csemetés jó úton
jó lóval befogott deszkás szánon
valaki jődögél.
Felismerő távolságba érkeztekor,
látótávolságba érkeztekor:
Gavril Lavrentyics kedves barátocskám,
barátocskám érkezett hát meg.
Kis Annuska Tupurovna,
örvendő kéz jó végével
nézem én,
örvendő láb kedves jó végével[3]
örvendezem én.
Tupur Maximics apám szerezte
futó felhő magasságú jó házba
mikor belépek, annak kedves idején
örvendő lábbal lépek be,
örvendő kézzel lépek be.
Ivan Turupics jó fivérem,
sok embertől látogatott jó táncestet
csinál ő.
Kis Annuska Tupurovna,
Tupur Maximics apám szerezte
férfi-törzs magasságú ládát
mikor kinyitom, annak jó idején,
selyemszövet sok jó ruhát
öltök fel én,
kacsa-orrú két jó cipőt[4]
veszek fel én, Tupurovna.
Madárháló irtás[5]
nagyságú keskeny utcán
csikós ló csikorgó zajával,
fias ló csikorgó zajával,[6]
Anna, lépdelek én.
Száz ember látogatta jó táncestre,
sok ember látogatta jó táncestre
mikor belépek, annak kedves idején,
fél kezemmel táncolt ügyes jó táncot
táncolok én,
fél lábammal táncolt ügyes jó táncot
táncolok én.
Gavril Lavrentyics barátocskám
hogyan mit mond:
kis Annuska Tupurovna,
téged elvinni jöttem,
téged elvezetni jöttem.
Hamarnál hamarabb menj,
gyorsnál gyorsabban menj!
Tupur Maximics apám szerezte
menő felhő magasságú jó házba
amikor belépek, annak jó idején
felölthető bunda minden mennyiségéig[7]
felöltözködöm én.
Gavril Lavrentyics barátocskám
kinn álldogál ezalatt.
Ennek utána
Vörös szőrü jó lóra
felülünk ketten, felülünk ketten.
Elszökő nő jó helyemre
kerülök én.
Vörösszőrü jó vöröslóra
varjú-csőrü[8] tarka jó ostorral
rácsapdos ő, Gavril.
Kis fenyő-csemetés jó úton
megyünk mi.
Atlimi nép lakta
füzbokros torkolatú keskeny jó folyóhoz
érkezünk mi.
Visszafelé ha nézek én,
Ivan Tupurics jó fivérem
párosan befogott páros két szürkével
egy hajszál kitépő helyen
követ minket[9].
Atlimi nép lakta
százhúsz emberü Atlim városba
érkezünk mi.
Mint elrejtő cipő-rongyot,
elrejtenek minket, elrejtenek minket.
Ivan Tupurics jó fivérem
százhúsz emberü Atlim városba
ő is belép.
Atlim népbeli sok fejedelemhős
szemben áll vele,
„lúdtollon átkelő” sógornak[10],
„récetollon átkelő” sógornak
hívják őt…

Gyűjtötte, lejegyezte, fordította, jegyzetekkel ellátta: Schmidt Éva (1980, 1981). Dallam: Lázár Katalin. (MTA Zenetudományi Intézet Archívuma: AP 12 186c)


Medveének

Isten Atyád heted-hét szép egéből
vasláncon hogy leszálltam,
hosszú, keskeny tó mögött
nyírfaerdős szigetecskét ott találtam.
Épp ahol földet értem én,
ebcseresznyét termő domb,
csipkerózsát termő domb volt biz ottan.
Csipkerózsa, evezőnek jó fája;
ebcseresznye, jókora,
mint a jávorszarvasok húsos szája.
Jött két ember a Fejedelem városából,
Szólt az egyik férfiú:
„Hosszú, keskeny tó mögött
hársfaerdő van biz ott,
íjnak jó fát én bizony hozok onnan.”
Szólt a másik fiú:
„Hosszú, keskeny tó mögött
nyírfaerdő van biz ott,
nyírfaíjhoz fát bizony hozok onnan.”
Háromrekeszes csónakot akkor hoztak,
jó keresztfás evezőt
szép homorú tenyérrel ők megmarkoltak.
Első tönkről a lapátot vízbe tették,
hátsó tönknél merült az föl,
mintha sólyom húz ki halat mély vizekből.
Hosszú, keskeny tó mögött
van biz ott egy kis sziget, kerek erdő…
Hát ahogy megjöttek ők,
vett az egyik jó erős fát az íjhoz,
vett a másik nyírfaíjhoz jó erős fát.
Hosszú, keskeny tó mögött
hársfaerdős kis sziget,
nyírfalombos kis sziget van biz ottan.
Ebcseresznyés dús halom,
csipkebokros dús halom van biz ottan.
Csipkerózsa, evezőkereszt-vastag fája;
ebcseresznyék, jókorák,
mint a jávorszarvasok húsos szája.
Hát hogy hazatért a két férfiember,
városuk terére ment,
városuk sok asszonyát összehívta.
Városuk sok asszonya nagy sietve
útra készült nyírfakéreg-kosarával,
nyírfa-kosáron nyírfakéreg-karikákkal.
Volt a városhercegnek nagy hajója,
cifra tollal díszített hadihajója,
ez a sok-sok asszony vízre taszította.
Szép középes nagy hajó közepébe
gyönge fiút nyírkosárban oda tettek.
Hosszú, keskeny tó mögött
kis kerek erdő, nyírfaliget van biz ottan,
kis kerek erdő, hársfaliget van biz ottan.
Orros hajó orrával partra csúsztak.
Sok-sok asszony, fürge kezű
fürge nyílként könnyű farral ugrott partra.
Most a lánykát bölcsőstül
szép fa görcsös ágára akasztották.
Most a fiút kosarastul
szép fa görcsös ágára akasztották.
Sok-sok asszony, fürge kezű,
sok-sok asszony, lusta kezű
ebcseresznyés cseresznyefához ment sietve.
Sok-sok asszony, lusta kezű
nyírkosár szép fenekét bé sem fedte,
sok-sok asszony, fürge kezű
nyírkéreg szép kosarát félig szedte.
Én, a Bundás Nagy Állat[11] rájuk törtem,
öblös, tátott torokkal üvöltöttem.
Fürge ujjú sok asszony
fürge nyúlként elillant könnyű farral.
Lusta ujjú sok asszony
térde csúcsán mászkált el üggyel-bajjal.
Városherceg hajója állt a partnál;
első tönkjét hátsóvá taszították,
hátsó tönkjét elsővé taszították.
Hát a leánycsecsemőt
szép fa görcsös ággöcsén ottfeledték.
Hát a fiúgyermeket
szép fa görcsös ággöcsén felejtették.
Kisleányhoz, szegényhez közeledtem:
„Kis cselédkém, halott vagy, meghalsz menten!
Táncolt nékem az anyád,
nyűttes nyírháncs-köntösben táncolt nékem.”
Most szegény kis cselédkét számba vettem,
mint gyönge húsú kis rucát,
húsz fogammal megrágtam, le is nyeltem.
Most szegény kis fiúhoz közeledtem:
„Jaj, kis szolgám, halott vagy, meghalsz menten!
Táncolt nékem az anyád,
csillogó szép ezüstben táncolt nékem,
mókusprémes pendelyben táncolt nékem.
Táncolt nékem az anyád,
mókusköröm-gyöngy cipőben táncolt nékem.
Táncolt nékem az anyád,
tarka tollas kendőben táncolt nékem.”
Most szegény kis fiúcskát számba vettem,
húsz fogú ínyes ínyemmel,
habzó odvas torokkal le is nyeltem.
Hát, amint az asszonyok
városuk téres terére megérkeztek,
férfiaknak hírt hoztak,
kétszeres nagy halálhírt híreszteltek.
Városbéli férfiak
cifra, festett nagy hajót vízre toltak.
Szép középes hajónak közepébe
szarvasborjú-nagy kutyát beledobtak.
Hosszú, keskeny tó mögött
kis kerek erdő, hársfaliget,
kis kerek erdő, nyírfaliget van biz ottan.
Úszott az orros nagy hajó,
fönnen volt a víz fölött magos tatja,
mint ha úszó rénökör nyakát tartja.
Nyírfaerdős szigethez megérkeztek.
Hársfaerdős ligetnél kikötöttek.
Medveszívű sok férfiú
fürge nyúlként, könnyű farral ugrott partra.
Asszonyszívű férfiak
térdük csúcsán csúszkáltak ki a partra.
Engem, a Bundás Állatot hogy megláttak,
szarvasborjú-nagy kutyát rám uszítottak.
Városherceg harcosai
tegzükből két- s egyhegyű nyilat lőttek,
egyhegyű, szíjas dárdákkal reám jöttek.
Egyhegyű, szíjas dárdákkal szembeszálltam,
tűzön edzett baltákkal vertek akkor.
Tűzön edzett baltákkal szembeszálltam,
Bundás Nagy Állat halálát haltam akkor.
Bundás Nagy Állat halálát alig haltam,
lenyúzták bundámat,
mint a berki szarka bőrét… Úgy maradtam.
Szent bozontos bundámat
nagy hajónak közepében elhelyezték,
Városherceg városánál partra szálltunk,
szép szűzeknek seregével bévonultunk.
Város sok-sok asszonya,
száz éltes fehércseléd
bundás, bozontos fejemet körülállta,
mint szolgálók serege, úgy vigyázta.
Város sok-sok asszonya,
város sok-sok férfia
szent nagy esőjátékot játszott akkor,
Szent Állatnak szentelt táncot táncolt akkor.
Engem akkor hanti nők tűzhelyéhez,
nékem szentelt lakomához bévezettek.
Nékem szentelt lakomának végeztével
Szent Állatnak szentelt tánccal ünnepeltek.
Gyapjas, bolyhos köntösbe öltöztettek,
csillogó színezüsttel díszítettek.
Szent Állatnak szentelt ünnep végeztével
Hét-szakadékú Ég Atyámhoz fohászkodtam,
csillogó szép vaslánc végén fölszállottam.

Fordította: Bede Anna (Medveének 115.)


Kosmak-erdei ének
(manysi)

Barlangom aranyos szádján
kikelek[12].
Házam hét tetőnyílásán
kimegyek.
A föld fehér takarója
szétfoszlott -
imitt-amott csillognak még
hófoltok.
Cammogó három lépéssel
házam táját elhagyom.
Soká vagy nem soká járok,
hát egyszer csak fenn vagyok már
egy magas domboldalon.
Forgó égbolt hét környékét
nézi szép csillagszemem:
hát egyszer csak erdőt látok -
három hosszú télen át ott
heverészem csöndesen.
Gyöngéd fiút, gyöngéd lányt szülő erdőm,
gyöngéd fiút, gyöngéd lányt ellő erdőm
fáit némán kémlelem:
jobb oldali félszemem
megtelik könnyekkel -
vajon miért könnyezem?
Tán utolsó
nyaram érkezett el?
Jobboldali félkezecském
könnyeim letörli -
sűrű sásfüves mocsárhoz,
kákafüves szép mocsárhoz
kezdek bandukolni.
Ott a vízbe letekintek:
hét daru áll, egész falka,
szárhegyig a vízben.
Darufalka az iszapban
apró halakat les -
szarvascsorda kapál, kapar:
lágy moszatra éhes.
Én sűrű fűcsomó mögül
ólálkodom rájok,
odébb lépek, vastag fának
törzse mögé állok.
Három híres ugrásommal
közelükben termek,
támadó nagy ordításom
hogy felharsan: daru, szarvas
hirtelen megdermed.
Így állnak ott megdermedve
egy-két pillanatig:
látják, jön az állat-öreg[13] -
szarvas iramodik;
daru sem vár veszteg,
szárnyaiktól a levegő reszket.
Ahogy a hét daru felszállt,
rájuk feledkeztem,
jósló jelet kértem tőlük, kérdezgetni kezdtem:
„Ha tudod, hogy tovább élek,
darufalka, fordulj délnek.
De ha ez az utolsó nyár,
ha több nyarat nem érek már:
hét daru, fiókdaru,
fejes darufejedet
éjszak felé fordítsad!”

E nyáron kelt gyönge húsú darufi
fejes darufejét,
ím, éjszaknak fordítja,
nem pedig délnek.
„Apád rohadt vére! Kerülnél csak kezembe,
sapka-ronggyá, kesztyű-ronggyá
tüstént széjjeltépnélek!”
*
Már egy falás füvet nem találok,
egy falás faágot sem találok.
Soká csatangoltam, egyszer csak
magtörő holló nénémasszony
arasznyi hosszú cirbolya-tobozt
csőrébe fogva, ím, arra szállott,
kezem összecsapom, csak úgy csattan,
támadó nagy hangon ordítok ottan.
Hatalmas hangom ő
hallja megriadtan,
arasznyi hosszú cirbolya-toboza,
íme, földre pottyan.
Valamit motyogott, kapkodott,
szárnyával dühösen csapkodott,
maga pedig tovább repült, odébb szállott.
Én most telő hold hetén át
holló néném leejtett
arasznyi hosszú cirbolya-tobozát
keresgélem - megtalálom!
Tízfogú fogas számba gyömöszölöm,
s lapulevél-vastag hájjal
hájasodom.
Magtörő holló néném a minap
valami szitokfélét motyorékolt,
de a motyogásban jó tanács is volt:
„Toboztermő tobozos erdőt
te talán nem hallottál, nem láttál?
Toboztermő tobozos erdő
a kosmaki erdő!”
Kosmaki erdő tudom, merre van,
hát útnak eredtem.
Sűrű cirbolya-fenyves széléhez érek:
féltobozok, tobozdarabok
hevernek szanaszét leverve ott lenn.
Féltobozokat, tobozdarabokat
összeszedem.
Amint felnézek:
cirbolya-fenyőn arasznyi hosszú
cirbolya-tobozok
állanak sűrű, szép rendben ott fenn.
Hölgymenyét húgom módjára
fölkúszom én ügyesen,
toboztermő cirbolya-fenyő
tobozát leverem.
Nyakörvös két bocs-fiacskám
zuhogó sok toboz láttán
hajba kap.
Szól az egyik: „Ezt a tobozt anyám nekem küldte!”
Szól a másik: „Ez a toboz épp nekem repült le!”
Szól az egyik: „Ha csakugyan neked repült le:
élelmet kereső élelmes ember
puzdrában pihenő ízes nyílvasát
énbelém lője.
Ha pedig nekem repült le:
élelmet kereső élelmes ember
puzdrában pihenő ízes nyílvasát
tebeléd lője!”
Hirtelen lekúszom. Tízujjas kezemmel
őket fültövön teremtem:
„Apátok rohadt vérei,
maradjatok csendben!
Az ördögfajzat most békén hagy bennünket,
hát mért ingerlitek?
Az ördög fattya most nem bánt bennünket,
hát miért idézitek?”
Felnézek: toboztermő tobozos ág
még mindig maradt fenn:
hölgymenyét húgom módjára fölkúszom ismét,
azt a toboztermő tobozos ágat
tördelni kezdem.
Az ám, nem törik le.
Tördelem ismét: leszakad recsegve.
Tízujjas kezem megcsúszik,
ág hegyére esem nagy zuhanással:
hármas szügyem közepén,
íme, a hegyes ág
hirtelen felnyársal.
*
Éjszak felől zord szél lenget engem ottan,
dél felől lágy szél lenget engem ottan.
Padlás nyír-háncs puttonya leng így,
melyben gazdag lány apjáról maradott
hozományát őrzi -
padlás nyír-háncs puttonya leng így,
melyben pénzes lány anyjától maradott
kincseit őrzi.
A gazda legkisebb fiának,
ím, e toboztermő tobozos
erdőre menni kerekedik kedve -
a gazda legkisebb fia,
ím, a toboztermő tobozos erdőben
megtalál engem.
Kincs-őrző szépséges szép nyírháncs-puttonyt,
ott lever engem,
étek-tartó szépséges szép nyírháncs-puttony:
ott heverek lenn.
A gazda legkisebb fia
rekettye-fűz-vesszőből batyutartót fon,
rekettye-fűz-vesszőből font batyutartóhoz
odakötöz engem.
Gazdasszonyom szépséges szép fia
hátára vesz engem.
Hosszú vagy rövid ideig cipel,
hát a falu szélén lányok visongatnak,
oda érkezünk el.
Gazdám szépséges szép fia,
mint akit étlen-szomjan tartanak,
olyan éles hangot ad -
erőtlen kezű nők serege vár ottan,
s mint a vízben evickélő hím evet:
lucskosak leszünk, úgy nyakon öntenek.
Gazdasszonyom szépséges szép fia
maga ácsolta szép házba
becipel engem -
hol a ház kontyos asszonyának
tűzre rakott szurkos fájától füstösek a falak:
odavisz engem.
Három éjt, három napot
vígan üldögélek benn,
sima posztóval kibélelt
puha meleg fészekben[14].
Szememre rakott finom ezüstpénzen át
csendben nézdegéltem,
csikózsírral tele bőséges tálat
öt éjen, öt napon át
mutogattak nékem.
Kézcsavargató szép játékok közt
ottan mulatoztam -
lábcsavargató vidám táncokat
jártak el ottan.

Fordította: Képes Géza (Leszállt a medve az égből 239.)


Medveeskü

Forró vánkosú hosszú nyarat
miközben letelni hagyja,
verejtékes vánkosú hosszú nyarat
miközben betelni hagyja,
Fönséges-Ég-Férfi atyám
őszi idő rövid napját
alkotgatja.
Hú-péri-hú férjem
öt ujjal ujjas két lábára
borzbőr két saruját felölti,
nyusztbőr övvel derekát övezi,
gyönge inú inas gyökeret
hozni, ím, a falun túli túlra
megyeget.
Alig, alig elmente után
ajtós házam ajtócskája nyílik.
Deszkás házam deszkáin
ugyan kim lépdel?
Háncs-hijús[15] házas férfi, kisebb uram
jődögél, ím be.
Tízfogú fogas száját
mire is nyitja:
„Hú-péri-hú bátyám, az öreg
hova is ment el?”
Asszony ángya, nagyobb nénje, így felelek:
„A falun túli túlra
gyönge inú inas gyökeret
gyűjteni ment el.”
Háncs-hijús házas férfi, kis uram[16]
most így szól: „A bátyám-öregnek
bikalapocka böhöm baltája
hol szokott lenni?”
Asszony ángya, nagyobb nénje, így felelek:
„A vendégszoba végibe
bikalapocka böhöm balta
a sutban heverész:
vidd csak, kis uram!”
Fából való mesteri fákat
faragni vitte el ő.

Épphogy elvitte volt azt,
Hú-péri-hú Öreg,
íme, betoppan.
Deszkás házpadló közepire lépdegél.
Azt a bikalapocka böhöm baltáját
hogy keresgéli!
Na erre most miképpen mondjam:
„Alig elmented után,
Háncs-hijús házas férfi, kisebb uram
idejött hozzánk.
Azt a bikalapocka böhöm baltát
ő vitte el,
fából való mesteri fákat
faragni vitte el.”
Még ki se mondtam,
Hú-péri-hú Öreg
gyönge inú inas gyökeret
suhint elő,
oldalaim három oldalát eldöngeti,
oldalaim négy oldalát eltángálja,
csak piheg bennem a lélek,
madárka lehelet.

Ajtós házam ajtaja külső felére
mostan kimegyek,
falumon túli túlra
megyegetek,
városon túli túlra
mendegélek.
Falumon túli túlon
mire lelek,
mohos medvefejre[17]
lelek,
téres falu terére
hazaviszem.
Falu-sereg sok férfit
gyűjtök egybe,
város-sereg sok asszonyt
gyűjtök egybe,
jeles népem igaz esküjét
így esküszöm:
„Te mohos medvefej,
hallgass meg:
ha hazug szív hét zuga
zúgna bennem, e most beálló
jávorbika-csapású, vékony havú őszön
a magam vágta fatönkre
döntsd a derekamat!
A magam vágta fatönkre
fektesd a fejemet!
De ha igaz szív igaz zugával
esküszöm:
annak a Hú-péri-hú, Hú-péri-hú Öregnek
szokott útján,
a szökdöső evetnek mókás útján
- ha hazug szív hét zuga
zúg benne:
a maga vágta fatuskóra
nyektesd a nyakát,
a maga vágta fatuskóra fektesd a fejét!”

Már ama jávorbika-csapásos, vékony havú őszt
élem, éldegélem.
Hú-péri-hú, Hú-péri-hú Öregem
nyaka-vágható mély álommal
erősen alszik,
feje-vágható gyökeres álommal
erősen alszik.
Az a jávorbika-csapásos, vékony havú ősz
így telik egyre.
A teli-falu sok férfia
vadásznak való teli-szánjára
fölcihelődött,
szökdöső evet mókás útján
útnak is indult.
Hú-péri-hú, Hú-péri-hú Öreg
népe elmente után most
borzbőrű két saruját felölti,
vadásznak való teli-szánjára
fölcihelődik ő is.
Teli-falu sok férfia
nyusztjáró ösvénye nyomán
fába rótt jelek után elindul.

Az ő távozta után
jó, ha két napom kitellett,
jó, ha három napom telt el,
negyediken egyszer csak miképpen hallom:
mintha maga a réti állat rikoltana,
rikoltó rikoltás hallik.
Teres falum terére most
kimegyek,
vadász megrakta teli szán
látszik közeledni.
A réti állattal telis-teli szánt
nézdegélem,
a szán derekába
kukucskálok:
hát a Hú-péri-hú, Hú-péri-hú Öreg
borzbőr két saruját, amit hordott,
mintha azt látnám.
Teres falu terére
megérkeznek, ím:
hát a Hú-péri-hú, Hú-péri-hú Öreg,
mint elnyűtt saru,
széjjel van szaggatva,
mint a kirepedt kesztyű,
úgy ki van liggatva.

Egész falu sok asszonyát
egybegyűjtöm,
egész város sok férfiát
Összegyűjtöm,
így lelkendezek előttük:
„Lám, az igaz szív igaz zugával
miképp esküsznek!
Utánunk élő emberecskék, ti!
Ha hazug szív hét zugával vagytok:
mohos medve fejére ne esküdjetek!
Csak ha igaz szív igaz zugával éltek,
mohos medve fejére akkor esküdjetek!”

Most a gyilkos kezű réti fiat
teres falu terére dobják.
Fenyőfából nagy tüzet raknak,
vörösfenyőfával máglyát raknak.
Azt a gyilkos kezű réti állatfiat
a fenyőfák nagy tüze közepibe rakják,
vörösfenyő máglya közepibe rakják.
Ím, a fenyők tüze közepibe,
mint homokszem, olyan apróra ég.

„Ezután meg gyerkőcök, gyerkőcök,
a mohos medve fejére
ne esküdözzetek!
Mert a jeles nép igaz esküjét
így bírálja Ő el.”

Fordította: Bella István (Hú-péri-hú Öreg 90.)


Anya siratása
(komi)

Fényes napom, drága édesanyám,
ki veszi meg az én cipőmet, az én ruhámat?
Ki varrja majd föl a gombot gombtalan ruhámra?
Ki adja a tiszta váltóinget énnekem?
Majd ki söpör, ki mos majd ezután?
Fényes napom, édesanyám!
Ébresztettél jókor reggelente,
újra meg újra betakartál:
„Hadd aludjon még egy kicsit szegénykém!”
Újra jöttél, betakartál, cirmaiddal cirógattál.
Fényes napom, édesanyám!
Vége, vége annak az időnek!
Maradtunk már mostohára;
legelsőnek ő zavar föl bennünket,
aztán jön megrugdalásra, lerángatja takarónkat:
„A bendőtök telhetetlen sok evésre, ivásra.
Cipőt, ruhát vártok, esztek-isztok” - mondja minekünk,
fényes napom, édesanyám!
Jóízű kenyeret sütöttél,
nem is ettél, csak minket etettél,
ha jó falattal kínált valaki,
mindig hazahoztad, nem gondoltad te megenni.
Sűrű, sötét erdő közepében hagytál engem!
Szép és jó volt minden, amit cselekedtem neked,
ha ennek cselekszem, baj minden, hiábavalóság!
Fényes napom, édesanyám!
Mi lesz velem, mi lesz énvelem, édesanyám?
Ki mondja meg nekem, mi van énvelem?
Másképpen történne a te életedben.
Elmegyek a vásárba,
van ott mindenféle,
csak nincs édesanyám!
Csak idegen, sötét népség,
kő lettél, vízbe süllyedtél, édesanyám!
Hazajövünk, leülünk, sírván sírunk.
Senki sem ad már ennivalót minekünk.
Te szemnek láthatatlan, te fülnek hallhatatlan,
mint a választó-bárányok, már el is feledtünk.
Nem látunk szemünkkel, nem hallunk fülünkkel
- álmunkban sem látunk!
Jaj, jaj, jaj! Fényes napom, édesanyám!
Fényes nap, szent istenanyám, édesanyám.
Szent istenanyám, édesanyám.
Szent istenanyára változott édesanyám.

Fordította: Ágh István (Hozott Isten, holdacska 388.)


Áldozati ima könnyebb életért
(udmurt)

Én Uram, Inmárom[18] Uram,
föntvaló, kedves, nagy Inmárom, Uram,
föntvaló fényesen fehér,
Kilcsinem,[19]
egem és vizem: Vorsudom[20] Uram!
Csordultig tele lám a csésze,
nagy halom az ennivaló:
ekként imádkozom
hozzád: oltalmazz!
Rontó ellenségeimnek
oda ne vess.
Szerencséltess meg, hadd éljem világom
jó gyermekekkel, fiúval, leánnyal,
jó barommal, jószággal,
jó étellel-itallal.
Oltalmazd kegyesen
jó fiamat, jó lányomat is,
jó barátaimat, jószágomat is.
Növeszd, Inmárom
gabonám minden elvetett szemét
olyanra, mint a fal-magas nád.
Oltalmazz meg engem, Uram,
betegségektől, nyavalyáktól,
mérges állattól, fenevadtól.
Keríts körém arany kerítést,
ezüst kerítést
átokmondók varázs-szava ellen.
Add meg, hogy éljek
jó emberekkel szép szót cserélve,
jót eszegetve-iszogatva.
Jó embernek szeme elé
kerüljön lányom és fiam.
a rosszat eszelőktől
te magad óvj meg!
Tenni teendő teendőm
segíts Inmárom!
Úton jártamban is
minden rosszaktól, mindenfajta rossztól
őrizz meg, óvj meg!
Módom legyen, mindenkivel
egyetemben a földön
lerónom dézsmám és adóm
mi urunknak, a cárnak.
Én Uram, Inmárom
imádkozott imámat ím fogadd el.
Én balga ember,
gyermek vagyok,
imádkozni, ahogy kell,
nem tudok. Végy hát
kezedbe, óvó karjaidba te.

Fordította: Illyés Gyula (Hozott Isten, holdacska 355.)


Leány siratja édesapja halálát [21]
(karjalai sirató)

Mazsolácskám, én édesapám, drága jó szülőm,
már odavezettek a másvilág jobb oldalára,
már behelyeztek a gyolcs alá, drága ölben ölelő édesapám,
már behelyeztek a vászon alá, drága világra segítőm,
szürke és sápadt lettél, te drága.
Éledj fel, drága melegítőm.
Én is jöttem követni a drágám, drága jó pelenkázóm.
Ébredj, szülőm, derék dédelgetőm, suttogj, siess szeretett szülőm, melegítőm.
Én nem látlak tégedet a halál bugyrában, fényes kedves fésülgetőm,
sem sírhantodban, drága karon hordóm,
sem a temetőben, drága tentézőm,
sem a bánatban, drága babusgatóm,
nem láttam lángra lobbanni lelked, drága ölben becézgetőm.
Immár eljutottál a kegyetlen kínok közé, drága kézenfogóm,
fojtogató fájdalmak között én derék dajkálóm,
kifeketedett kiszáradt kedves kihűlt szülőcském, a földnek kínjai közt kedves jó szülőm.
Ne reméld, hogy eljön az én drága szülőm, álomba ringatóm;
most belépsz a földalatti fehér birodalomba, drága babusgatóm,
most lépsz Tuonela útjaira, drága jó tentézőm,
Tuonela új utcáira mész, drága jó uram-apám,
Tuonela cifra utcáira cipelnek, drága jó csitítgatóm.
Nyissátok ki Tuonela vasreteszeit az én drága fürdető szülőmnek,
nyissátok ki Tuonela kapuit az én kedves kincsemnek, kinek térdén lovagoltam,
nyissátok ki Tuonela ajtóit az én drága alkotó apámnak.

Fordította: Rezessy Anna (Magyar Napló XVIII/9/44.)


Édesanya siratja gyermekét[22]
(karjalai sirató)

Szerelmetes szülöttem, meseszép magzatom,
Most hát orcád a nagybecsű bírák lábai elé tesszük.
Szükségünk van jó áldásra a drága elhunyt ősöktől és a kedves holt rokonoktól.
Amint téged, gyönyörű gyermekem, az örökkévalóság székére helyezünk,
homlokodból a bájos aranyfürtöket elsimítjuk, akkor felfrissítünk téged, kiszáradt kóró,
lelkem kedves, hogy felfrissíteném, jaj, kegyes szentek, kifakult bőrödet.
Téged, bájos gyermekem, népviseletbe öltöztetnek, szűk rongyokba;
szoros bőrövvel megerősítenek, felékesítenek, lelkem kedves;
nehéz puskát adnak melléd, hogy szépen szóljon majd új lakhelyeden.
Így hát téged, szerelmetes szülöttem, elküldenek a temetőkertbe
aranytörmelékben fürödni és puskaporfüstben verejtékezni.
A puskaporfüstöt a te izzadságod édes tömjénfüstté változtatja.
Viselkedj drága gyermekhez méltóan a fehér cárok szolgálatában.
Hát én, kedves kicsinyem, nem kívánom már egyik vidéket sem felkutatni,
sem a tornyos templomokat, sem a ványadt városokat;
én csupán csak a hímes hímzéseket próbálom felismerni,
csak azt igyekszem felkutatni, mit számodra hímeztek
kövér könnycseppekkel hímes hímzéseket.

Fordította: Rezessy Anna (Magyar Napló XVIII/45.)


Csicsó madár (lív)

Csicsó madár, arany madár!
Felserkenni ideje már.
Csicsó, csicsó!

Jó halat hozz tengerünkbe,
Rossz keszeget más tengerbe!
Csicsó, csicsó!

Jó állatot vadonunkba,
Farkast, medvét más vadonba,
Csicsó, csicsó!

Jó fiakat fi falunkba,
Rossz fiakat más falukba,
Csicsó, csicsó!

Fordította: Képes Géza (Napfél és Éjfél 338.)


Kamassz sirám

Ahol vándoroltam,
fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Taposott útaim
zöld fűtakarót
magukra takartak.
Fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Fehérlő ormaim
mögöttem maradtak.
Erőink elhagytak.
Nagy nemzetségemből
egyedül maradtam.
Rokonaimtól
immár elszakadtam.
Ahol halásztam,
tavaim
mögöttem maradtak.
Nem látom már őket!
Fekvő sátorpóznáim
elkorhadtak.
Varrott sátorlapjaim
kiszáradtak.
Mind elmúltak...

Fordította: Bede Anna (Sámándobok, szóljatok 271.)


Marcsi szívem (izsór)

Marcsi szívem, kis Marika, ó jaj,
Perc nyugtom sincs temiattad, Marikám!
Hogy kértelek tavaly is még, ó jaj,
Hiszen tudod, megkértelek tavaly is.
Még e nyáron is kértelek, ó jaj,
E nyáron is könyörögve kértelek:
"Rakjunk fészket, puha fészket, ó jaj,
Erdei szép tisztás ölén, kedvesem!
Csendes hely az túl a falun, ó jaj,
Ketten leszünk, nem lesz, aki megzavar."
El is küldtem vőfélyemet, ó jaj,
Jött a vőfély, ezt üzented válaszul:
"Kardot tartok a vékában, ó jaj,
Kell is neked ilyen kardos menyecske!
Pajzsot tartok a hombárban, ó jaj,
Kell is neked ilyen harcos menyecske!
Kérőmet én megtámadom, ó jaj,
Védje magát, mert ha nem, hát szétszabom!
Átszúrom a gyáva pipást, ó jaj,
Hát csak ülj a kályhasuton, ott pipázz!"
Ezt üzente az én Marim, ó jaj –
Dehogy mertem én megkérni ezután!

Fordította: Képes Géza (Napfél és Éjfél 336.)

Műköltészet
Líra


Maria Vagatova (hanti)
Én, büszke nő
Drága Anyácskámnak

Büszke vagyok, szép is vagyok!
Fekete bundácskám ragyog,
Fehér bunda rajtam ragyog.
Három szarvast ím elkapok,
Ezüstszőrük fénylik, ragyog.
Befogom három szarvasom,
Szép nyakukat cicomázom -
Senki sem fut fürgébb lábon!
Száguldva száll madárszánom -
Büszke vagyok, szép is vagyok!
Csilingeli csengők hangja,
Csikorogja szántalpacska!
Mint kisgyermek, csak kacagok,
Büszke vagyok, szép is vagyok!
Hangos rénnyáj haladtában,
Szálló szánok gyöngysorában
Elöl vágtatok vágtában
Tundra-hazám szabadában.
Büszke vagyok, szép is vagyok!
Élvezem a szabadságot.

Fordította: Nagy Katalin (Maria Vagatova: A kis tundrai ember 8.)

Maria Vagatova (hanti)
Hanti nő ha táncolni ment

Jó emberek mind jövének,
Szemük táncba kapaszkodik,
Zúzmara-szívük olvadozik,
Szarvasvágtán száll az ének.
"Fiatal Kurinja, Kurinja,
Deszkapadlón - hej, de sima -
Serény kezek fürge tánca,
Fürge lábak serény tánca,
Tűz-asszonyka, perdülj már,
Szép úrnőcske fordulj hát!"
Ágas-bogas fenyőfácskát,
Kegyetlen szélvihar tépáz,
Himbálózik jobbra, balra,
Tekeredik minden ága.
Csavarodik úrnőnk tánca.
Fiatal fa erős szélben,
Hajlong úrnőnk tánc tüzében.
Keze - szárnyas madár két szárnya.
Felhők cirógatják.
Keze - úszó hal két uszonya.
Vizek marógatják.
Lába - erdei állat két talpa.
A földet tapossa[23], puhítja.
Vad táncot jár szelek ura -
Testét úrnőnk csavargatja.
Mint hóviharban hópelyhek
Ragyognak meg keringnek,
Úgy csillan fel asszonykéz,
Úgy villan fel asszonyláb.
Szarvasfutton fut az ének:
"Magas táncunk[24] régi,
Alacsony táncunk ősi,
Dédapáink formálták,
Szent veretű csodás tánc.
Száll a lélek magasán..."
Eget-földet körülkarol
Hanti asszony, mikor táncol.
Jó emberek mind ott voltak,
Csontjaik csak olvadoztak:
Hanti nőt táncolni láttak.
Szívük melegséggel telve
Buzdít örök jótettekre.

Fordította: Nagy Katalin (Maria Vagatova: A kis tundrai ember 11.)

Maria Vagatova (hanti)
Tukjakang falui barátaim

Tukjakang [25] falu irányába
Amint mentem, mendegéltem,
Szánocskám ülőkéjéről,
Ahol ültem, ücsörögtem,
Utamon haladva szépen,
Földecskémben gyönyörködtem.
Magas, közeli dombokon
Óriás fák ékeskedtek,
Nyakláncnak is beillettek.
Erdőt termő drága földem
Két szememmel átöleltem.
Kerek tavacskák gyöngysora,
Tógyöngyöcskék kék sora
Láncolódott egymásba.
Földön termett drága kincsem
Szívvel karoltam, öleltem.
Folyók körbe kanyarognak,
Vizek íveket rajzolnak.
Mily szépek a vízi díszek!
E széles vizekben laknak,
Folyók útján úszkálgatnak,
Köröznek az ikrás halak.
E széles vizeken csónakkal,
E keskeny utakon szánnal
Eveztek, szálltak a hantik...
Szívem még érzi nyomaik.
Tukjakang faluba beértem,
Mikor szánomról földre léptem,
Emberek jöttek velem szembe.
Kikkel sohasem találkoztam,
Hanti arcukat sose láttam.
Meséltek nekem vadakról,
Madarakról, barátokról,
Beszéltünk életről, halálról.
Szárnyas madár díszeikkel,
Lábas vad forma ékükkel
Szívemet megszépítették.
Erdők, vizek vadjaihoz
Hasonló ékítményükkel
Szívemet körülrajzolták.
Tukjakang falu hanti népe
Szívemet rabul ejtette.
Tukjakang falu minden népe
Lelkemet, ím rabul ejtette.

Fordította: Nagy Katalin (Maria Vagatova: A kis tundrai ember 35.)


Andrej Tarhanov (manysi)
Az én őszöm

Tüzes és havas őszi hónap.
Kigyúlt berkenye s nyírfalomb.
Az első lánykacajos hónap.
Friss fagy üdít. Illan a gond.

Ősz fényétől futnak az árnyak.
Fent kristály-ragyogás repül.
De mindenütt veszélyek várnak.
Barátom, ne légy egyedül!

Hullnak az októberi lombok,
Az esküvők hava lejár…
Hadd higgyük, hogy a világ boldog!
Jöjjetek lakomára már!

Hegedű sír, gitárok szólnak,
Bennük zeng álom és remény.
Piros lángolás ez a hónap,
Fehér tüll s csipke-költemény.

Fordította: Bede Anna (Andrej Tarhanov: A pogány gyalogút 35.)

Szvetlana Gyiniszlamova (manysi)
Roman Tatyja

Beszédemet mostan anyámról beszélem
Szómat mostan apám énekével kezdem:
„Valahol-megtalált, kedves Roman Tatyja,
Valahol-felnevelt, kedves Roman Tatyja”.

Igrimnek földecskéjén anyja szülte lány,
Mészig falucskában apja nevelte lány
Aki nővé válni lányként sétálgatott,
Aki naggyá lenni fiúként dolgozott.

Élete nehézségekkel volt, ím tele
Mégsem perlekedett bennünket nevelve,
Szívünk őt szeretvén, ím szeretve dobog,
Szavaink hadd melegítsék fel őt legott:

„Anyácskám, jég-szívem kienged közeledben,
Gondolatom Szoszvaként árad közeledben,
Gondjaim-bajaim szanaszéjjel szaladnak,
Jelentős-tetszetős mesék előbukkannak.

Két puha tenyered engemet cirógat,
Két ragyogó szemed engemet marógat:
„Drága ijam-fiam, akit én tápláltam,
Kedves ludam-kacsám, akit én ringattam.”

Meghagytad nekünk, hogy rosszat sose tegyünk,
Vissza soha senkinek ne feleseljünk,
Földet-vizet szeressük, Torumot tiszteljük,
Fiatalt meg öreget egyképpen becsüljük.

Fontosnál fontosabb szókat szóltál nekünk,
Számtalan jótettet tettél, ím mivelünk
Minél tovább szeretnénk teveled lakni,
Énekeid majdan másoknak átadni.

Lovaddal jársz, hangosan hallik éneked,
Csónakba szállsz, hangosan hallik éneked.
Köszönő szavakkal köszöntve köszöntünk,
Tisztelő szavakkal tisztelve tisztelünk.

„Valahol-felnevelt kedves Roman Tatyja,
Valahol-megtalált, kedves Roman Tatyja”:
Jó apám éneket énekelt anyámnak,
Tudta, kellett nagyon az ének anyámnak.

***

Szoszva menti falumban jöttem világra
Anyám-apám ott figyelt első szavamra
Erőtlen két lábammal itt botladoztam,
Törékeny két szárnyammal ottan csapkodtam.

Jó, hogy szoszvai lánynak rendeltek engem,
Jó, hogy ékes-fényes névvel neveztek engem,
Anyácskám gondolatait felélesztem,
Anyám szavacskáit eléfelé viszem.

Derék Roman Tatyja énekét hallgassátok,
Örömét-búját szívetekbe fogadjátok.
Dal nélkül hogyan tartana száz évig útja,
Hogy élne gyermekei-fényes gondolatja.

Anyácskánkra-apánkra gondolva élünk,
Anyácskánk-apácskánk sírjánál könnyezünk. Szomorúan, elárvultan álldogálunk,
Beletörődve csók nélkül búslakodunk.

Anyánk énekeire mindre emlékezünk,
Miket, míg torkunk bírja, örökké éneklünk.
Roman Tatyja anyácskánk jó, hogy volt nekünk,
Szeman Szilka házában felnevelkedtünk.

Fordította: Nagy Katalin (Szvetlana Gyiniszlamova: Vízcsepp 9.

Gerd Kuzebaj (udmurt)
A hold

Ködök ködén
Ködölt s kibújt.
Leszállt közénk
Ködlőn a hold.

Ruhája fény.
Haja ezüst.
Kékgyöngy szemén
Égkönnyű füst.

Csillón csillan -
Szétnéz, ragyog:
Fény-fény villant,
Hullám habot.

Jurtánk körül
Setteng, oson -
Fény-fény-terű
Az ablakon.

Fák-fák fölött
Fényt-fényt szitál.
Levél közök
Közibe áll.

Játszik vele,
Fény-fény-fehér
A víz színe,
A fűzfalevél.

Jurtánkhoz áll.
Benéz, besüt,
A félhomály csupa ezüst.

Sutba dobva
Guzla hever,
Fölhangolja,
Fényt énekel.

Így jár, kereng,
Dereng, dalol
Ezüstösen
Nálunk a hold.

Fordította: Bede Anna (Magyar Napló. XV. évf. 4. sz. 30.)

Ljudmilla Guljajeva (komi-permják)
Hol van?

Hol ér véget az örök menny?
Honnan kezdődött a tenger?
Kék az ég, kék a tenger
Egymásba folytak a színek.
Nézem az ég mélyét
Akárha tengeren úsznék.
És elmerülök
Szemed feneketlen mélyében.

Fordította: Nagy Katalin (Magyar Napló 2006/XVIII/9/62.)

Ljudmilla Guljajeva
Jön a tavasz (komi-permják)

Foltokban olvad a hó
jön a tavasz.
A patakok szaladnak,
simogat a nap.
Kékek a nappalok
Rövidek az éjszakák.
A tél dörmögve
eloldalog.
Régvárt vendégünk
a tavasz.
Az áldott napoknak
örül minden élő lény.
Mindenkinek ragyogjon,
fejet
Földanyácskánk előtt hajtson
a napocska.

Fordította: Nagy Katalin (Magyar Napló 2006/XVIII/9/63.)

Ljubov Sztarceva (komi-permják)
A templomban hagyjuk

A templomban hagyjuk
Fájdalmunkat.
Csak a rá való
Emlékezés marad.
Az Égieknek
Csendben meggyónjuk
Lelki bűn-bajainkat.
Sóhoz és hamuhoz
Szoktattak bennünket,
Gonoszsággal gyötörtek,
Némák voltunk és vakok.
Nem kellettünk
Se Ördögnek, se Istennek.
Mi, ványadtak
Hogyan tovább?

Fordította: Nagy Katalin (Magyar Napló 2006/XVIII/9/63.)

Egyszer egy időben, ezidőben, ezen férfias férfi korszakban, ezen sokemberes férfi korszakban, egyszer volt egy bölcsőjébe száradt kisfiúcska. Ez a bölcsője fenekére száradt kisfiúcska mohás bölcső, köves bölcső fenekén volt. Megszületett: esővizet iddogálván él, szélvizet iddogálván él. Így éldegélvén istenfiúnak esőt ad istenatya.
Felülről esővíz permetez, esővíz szájába esik, jóllakik. Talán két nap múlva, talán három nap múlva énekes férfi, mesemondó férfi keze erősödni kezdett, lába erősödni kezdett. Fölkel, kioldozza magát. Körülnéz, egy falu közepén ül. Mellette üvegablakok összeérnek, olyan nagy ház, magasan magas ház, nagyon nagy ház. Amikor már ki tudott szállni, kiszállt a bölcsőből, a házhoz mászott, már mászni tudott. Bement, nézi, tartógerenda nincs, körülnéz, tartógerenda nincs. Bejáratnál ajtónyílásos ház, tetőablakos ház.
Ebben az ajtónyílásos, tetőablakos házában hány napot töltött, hány éjszakát töltött, ki tudja. Egyszer tovább mászott. Gondolja magában: „Hogyhogy nincs itt rajtam kívül senki, egyedül vagyok, mint a földi isten, mint az égi isten, sem anyám, sem apám.”?
Hosszú ideig mászása, rövid ideig mászása után táplálékos folyócska, halas folyócska partjára ért. Eme táplálékos folyócska, halas folyócska partjára ért, a parton egy húzóháló volt.
Jávorszarvasnak való erdős mocsár, rénbikának való erdős mocsár. Amint a mocsár szélére mászott, a mocsár közepén oldala fényes, szőre fényes nagy vadrénbika állt. Kórót legelve, füvet legelve állt, mellső lábával eleséget keresve legelt. Ősz volt. A fiúcska gondolkodva gondolkodik: „Mit csináljak, hogy ejtsem el ezt a bikát?”
Hát, a lábacskájának egy csontocskáját kiharapta, íjat csinált. Íjat csinált vagy nyilat csinált. Lába egyik ínját kihúzta, lábínjából megcsinálta az íj idegét. Ezt a lába csontjából, inából csinált nyilat az íj idegére tette, közelebb mászott. Lőtt, a nyíl a rén szívén ment keresztül, a rénbika elesett. A nyíl csontvégével ügyesen megnyúzta a bikát. A nagyfejű, hosszúszőrű vadrénbikát úgy nyúzta meg, hogy a lábait meghagyta. A lábas bikabőrt a hússal vagy anélkül vitte, hazament. A lábas bikabőrt hazavitte. A ház jobb oldalán a fekvőhely mellett, jávorszarvas lapocka nagyságú fejsze fekszik, rénszarvas lapocka nagyságú fejsze fekszik. Az edénytartó polc alatt meg egy rénszarvas lapocka nagyságú köszörűkő van. Elővette a köszörűkövet, elővette a fejszét, egyik oldalát jól megélesítette. Utána a másik oldalát is jól megélesítette. A másik oldalát megélesítvén az egyik oldalát is megélesítette. Egyik oldalára fordítva a lószőrt félbe vágja, másik oldalára fordítva a fűszálat félbe vágja. Kimászott a ház háta mögé, az imádságos ház imádságos helyére, közepes ház közepéhez ment, fás helyre, füves helyre ment. Ott aztán kivágott egy lucfenyőt. A fenyő egyik feléből dobverőt csinált, a másik felét behajlította, elkészítette a dob káváját, ezt megszárította. Ez idő alatt a bőrt beáztatta, szőrtelenítette a lábas bikabőrt. Aztán ráfeszítette a dobra. Amíg várja, hogy száradjon, már kezdi verni. Milyen érdekes, milyen jó! Férjhez ment férjes nőnek más nem kell, feleséghez ment feleséges férfinek más nem kell. Veri a dobot, sámánol.
Mire a dob teljesen megszáradt, leesett a hó, hideg lett, fagyos ősz lett. Hal nélküli, vad nélküli tiszta ősz lett. Fogta a dobját, elindult a táplálékos folyócska, halas folyócska mentén mászva, a dobot húzva. Miután hosszan mászott vagy röviden mászott a rénbikabőr dobját húzva, eme táplálékos folyócska, halas folyócska mentén ment, ment, eme táplálékos folyócska, halas folyócska mentén mászott, mászott, kanyargós folyócska, mukszunhalas folyócska mentén, bika lakta tiszta mezőre, jávorszarvas lakta tiszta mezőre bukkant.
A mező felső végébe néz, ott sátrak állnak. Teteje magas sátrak, nagyon nagy sátrak. Hét sátor. Hát oda mászott, vitte a dobját. Közelebb ment, síkos tisztásra ért. A rénszarvasok által kitaposott síkos hely szélére érve gondolja: „Micsoda szégyen, vendég jött, és dobot hoz magával. Én bizony a dobomat itt hagyom a rénszarvasok által kitaposott helyen.” A síkos hely mögött oda, a hóba dugta, ott hagyta. Tovább mászva előre igyekezett. Mászott, mászott, az első sátor ajtajához ért, bemászott. „Micsoda szégyen - gondolja magában - vendég jött, mászva megy be.” Így a bejáratnál felemelkedett, két lába végére felállt, bement az ajtón. Bement, a fekhely mentén a sátor hátsó részébe lépdelvén lépett, mászván mászott. Egy apó és anyó ül a fekvőhelyen. A másik oldalon függöny lóg. Leült a fekvőhelyre, köszönt a két öregnek, a másik oldalon meg lóg a függöny, a függöny mögül lélegzés hallatszik, nyögés hallatszik. Olyan elhaló lélegzet, mely még egy fűszálat sem tudna elfújni. A két öreg asztalt terített, jávorzsíros, rénbikazsíros asztalt terítettek. Ha jó ételük volt, jó ételt raktak az asztalra, ha rossz ételük volt, rossz ételt raktak az asztalra. Teát-mit ivott. Kintről bejött hat ember. Hat ember bejött, leültek a férfiak helyére, a hátsó oldalon lévő fekvőhely szabad felére ültek. Kérdi az apó:
- Honnét jött fiúcska vagy? Lehet, hogy tudsz álmot látni, varázsolni. Nekünk bizony - mondja - hat fiunk után van egy kislányunk, az utolsó csecsszopó apró gyermekünk. Tegnap nagyon megbetegedett. Lélegzetét fűszál hegye vigyázza, kopár helyről való fűszál hegye vigyázza. (Csak a lélegzésből tudjuk, hogy él.) Légzése akadozik. Talán látsz róla valamilyen álmot, talán tudsz jósolni. Te talán tudsz érte imádkozni.
- Ugyan honnan tudhatnám - mondja -, hogy van-e varázserőm. Én magam - mondja - mászva jöttem, mászva érkeztem ide. Honnan tudnék sámánolni. Én ugyan nem tudok imádkozni - mondja. - De nektek ez az egyetlen lányotok. Nekem meg van dobom. A dobot a letaposott hely szélén hagytam. Szégyelltem dobbal bejönni. Ha behozzátok a dobomat, egyszer-kétszer a hangja kedvéért éppen megüthetem.”
Az öreg mondja az egyik fiának, talán a legnagyobb fiának vagy a legkisebb fiának, hogy aszongya:
- Ugyan, hozd már be a vendég dobját.
A fiú kiment, hosszú időre elment. Amikor sokáig nem jött vissza, a második fiú is kiment. Aztán a harmadik férfi is kiment, a harmadik fiú. Aztán a negyedik fiú ment ki, aztán az ötödik, hatodik fiú ment ki. Egyszer csak erős nyögés zaja hallatszik. Az ajtón kívül hallatszik a nyögés. Kinyitották az ajtót, ez a hat ember a dobot az oldalán forgatva, görgetve húzza. Erre a fiúcska felállt, az ajtónyíláshoz ugrott, odalépett, fél kézzel elkapta és felemelte a dobot, és a sátor hátsó felébe tette. Amit korábban hat ember próbált behozni. A dobot a meleg ház belsejébe rakták, a nyers fából készült dob, új dob, nemrégen kinyújtott bőr, otthon szárított bőr, száradó dob, kint sokáig szárad. Elővették a lábas bikabőrt, megágyaztak, ő leült a bőrre, sámánolni kezdett, révülni készült. Sokáig sámánolt vagy rövid ideig sámánolt, hosszú ideig dobolt vagy rövid ideig dobolt, végül így szólt:
- Pugesz[27] anya, Keltasz anya előírta napjai, fényes ég anya előírta napjai, emberi napjai hosszú ideig tartanak. Közben ilyen halálosan megbetegedett. Talán két nap, talán három nap múlva jobban lesz - mondja.
Estefelé a lány egy falat ételt eszik, egy korty italt iszik. A sámánolás után a nyögés is elmaradt. Kevésbé lehet hallani, már nem liheg annyira. Estefelé az anyja egy falat ételt, egy korty italt rakott elé. Ételt, halat evett, beszélni kezdett, vidám szavakat mondott. A következő napon még jobban lett. A harmadik napon vizes terhét hordozza, fás terhét hordozza. Fát vág, vizet hoz. Keze egyre dolgozik, lába egyre dolgozik. A fiúcska ezeken a napokon ott volt, vendégeskedett. Az öreg megszólal, az apó mondja:
- Egyetlen gyermekünk. Ha te nem jöttél volna, lányunk nélkül maradtunk volna. Egyetlen gyermekünket, csecsszopó gyermekünket már majdnem elvesztettük - mondja az öregapó. - Nem kell menyasszonydíj, nem kell pénz. Legyen a tiéd. Teát főz neked. Ha rokonunk leszel, nem egy-két lépést teszel, nem egy-két hermelint ölsz meg. Nekünk, lám, vannak fiaink. Varrótűjét fogott varrótűs nő, gyűszűjét fogott gyűszűs nő, egyik házba, másik házba kívánkozik. Ha akarod, vőt csinálunk belőled. Olyan leszel, mint a fiaink. Olyan lesz, mintha hét fiúnk lenne. Hét fiúnk lesz.
Így hát a vejük lett, kalimot[28] fizetett férfiként kezdett velük élni. Sokáig éltük után vagy rövid ideig éltük után egyszer vadat, halat keresni indultak, kezdték befogni a réneket. Mondja az asszony:
- Ti együtt mentek vadászni. A bátyáim elkapnak neked néhány rént, de te ne fogd be őket. Majd én fogok neked rént.
Felöltöztek, kimentek. Vadrént keresni mentek. A bátyák dobják a pányvát, ott vannak a pihenő rének, két ember gyorsan elkapja. De ő nem szerszámozza fel őket. Amikor az összes szánjuk elé befogták a réneket, kijött a feleség. A rénfogó zsákkal előre szőrű, hátra szőrű két kicsi, girhes rént fogott el, azokat fölkantározta. Azt mondja:
- Most elmész, a bátyáim nem becsületes emberek. Az erdőben vadrének futnak, ne lődd le őket. Kényszeríteni fognak, de te ne lőj, ők lőjenek!
Mennek az erdőben, fája nincs, füve nincs mocsáron. Messzire vándorolnak, közelre vándorolnak, a fiút előre küldik. Felesége azt tanácsolta: „Ne menj elöl!” Amint előre küldik, mondja:
- Nekem ez ismeretlen hely, én csak a saját vizemen, földemen járok. Ti idevalósiak vagytok, menjetek ti elöl.
Nem megy elöl. Egyszer csak egy réncsordára bukkannak.
- Na, sógorka, lőj!
- Én sohasem öltem vadrént. Ti lőjetek.
Lőnek, lőnek, minden nyilukat ellövik, egy rént sem ölnek. A réncsorda elszalad, elbújik. Egyszer, amikor már elfogyott a nyiluk, megint találtak egy réncsordát.
-Na, sógor, neked sok nyilad van, meddig tartogatod őket. Nekünk már nincs mit tennünk az íjra. Hát lőj!
Elővett egy nyilat, és a futó rénekre emelte. Az elsőre kilőtt nyilától két rén, három rén esett el. A másodszorra kilőtt nyilától három rén, négy rén esett el. Csak a fele nyilát használta el, de olyan sok rént ölt, ki tudja, hány rént lőtt le. Ha egy rént megcéloz, a nyíl két bikán, hat bikán átüt. „Rajta, emberek, lőjetek!” Egy idő után megelégelte, elege lett. Ezeket a rénbikákat megnyúzták, bőrökkel teli, hússal teli szánnal hazaindultak. A sógorai egymás között beszélik: „Ez a kis vejünk nem enged közel magához. Ha zavarjuk, megharagszik ránk. Véget vet napjainknak. Félünk tőle.”
Talán sokáig éltek így, talán rövid ideig éltek így vagy nem, így szól egyszer a fiúcska az apósához:
- Ó - mondja. - Én is otthoni otthonos ember vagyok, én is földi földes ember vagyok. Nekem is van otthoni házam, nekem is van földi házam. Haza akarok menni. Ha ideadjátok a lányotokat, adjátok, ha nem adjátok, a ti dolgotok. Én a lányotokért - mondja - még egy lyukas tűt sem adok. - Hogyne adnánk oda a lányunkat, kedves gyermekünk vagy, kedves vőnk. Lányunk nem két napja, nem három napja tanult meg varrni, bőrt kikészíteni. Kapcsolj össze húsz szánt. A rének futnak, okosak, tudják az utat. Annyi rént kaptok, amennyi veletek megy. Amikor összeállítjátok a szánsort, ne nyúljatok hozzájuk. Azok lesznek a tiéitek, amelyek veletek mennek.
Így aztán húsz vagy harminc szánt összekapcsoltak, az apósa meg négy fehér rénökröt fogott elébe. Kétszeres két kötéllel, háromszoros három kötéllel kapcsolták össze a szánokat, elbúcsúztak, és útnak indultak. Amint elindultak, a szánsor mögött, mint egy bőrszíj, követték őket a rének. A területen lévő rének fele velük ment. Hosszan mentük, röviden mentük után cobolyos folyó, tőzeges folyó partjára, kis folyó partjára hazaértek. Tán egynapi éltük, tán két napig, három napig éltük után egy reggel azt mondja a fiú a feleségének:
- Erdei vadat, erdei halat keresni megyek.
Vidrabőrös sítalpait ledobta, belebújt. Elindult a folyó mentén lefelé, erdei folyó, lakatlan folyó mentén, az erdőn keresztül lépdelt. Vagy sokáig lépdelt, vagy rövid ideig lépdelt, egyszer csak előre nézett: meglátott egy sínyomot. Az egyik sítalp egy félbehasított vörösfenyő, a másik egy félbehasított lucfenyő lehetett. Talán előző nap járt arra valaki vörösfenyő-lucfenyő sítalpon. A fiú ezt a nyomot követte. Egyszer, amint előre néz, vörösfenyős-lucfenyős út végében szálas lucfenyős nagy ház, szálas vörösfenyős nagy ház áll. Amikor a ház előtti tisztásra érkezett, nem látja a síléceket. Belépett a kertkapun, sítalpát egy szánra dobta, bement a házba, ott senki sincs. De a ház szépen ki van söpörve ki van söpörve madárszárnyakkal. Kiment, került egyet, úgy tűnik, innen valaki reggel elfutott. Félszál vörösfenyő, félszál lucfenyő sítalpak nyoma látszik. Ő is felvette a síjét, és elindult a nyomon. Sokáig ment, vagy rövid ideig ment, előre néz: közepes nap közepén, déli nap delén valaki szembe jön vele. Amint közelebb ér, látja, hogy egyfejű erdei óriás a félszál vörösfenyő, félszál lucfenyő sítalpait megereszti, feje az eget veri. Úgy tűnik, nem néz sem előre, sem hátra. A fiú észrevett egy vastag fát, gyorsan mögé állt, előhúzott egy nyílvesszőt, és íja idegére tűzte. Ez az óriás páncélos szellem, szablyás szellem volt. Amint még közelebb ért, a fiú észrevette, hogy a páncélingén hiányzik egy szem, felső gombja ki van gombolva. A kulcscsontjánál meglőtte, azon nyomban összeesett. A nyilát kihúzta vagy sem, tovább ment. Egy házhoz érkezett. Belépett, bent senki sincs. Körüljárta az udvart, látja, hogy reggel valaki innen nagy sietséggel elszelelt, félszál vörösfenyő, félszál lucfenyő sítalpon. Amint közelebb megy, látja, hogy három sínyom megy tovább. Déli nap delén, közepes nap közepén tovább ment. Ment, ment jávorszarvasos sok erdőn, rénszarvasos erdőn járva egyszer csak előre tekint: vele szemben a kétfejű erdei óriás jön. Félszál vörösfenyő, félszál lucfenyő síje nyomán úgy porzik a hó, mintha füstölne. Sem előre, sem hátra nem néz. A fiú észrevett egy vastag fát, beállt mögé. Előhúzott egy nyílvesszőt, az íja idegére helyezte. Az óriás páncélingének felső gombja hiányzott, de nem lehetett tudni, hogy kétsoros páncél vagy háromsoros páncél van rajta. A kulcscsontjánál meglőtte, az nyomban elesett. A nyilát kihúzta vagy nem, tovább ment. Hosszan nem ment, röviden nem ment, szálas vörösfenyő nagy házat, szálas lucfenyő nagy házat, egy házat vett észre. Körülnézett, az udvaron senkit sem látott. Bement az udvarra, sítalpait leoldozta, kint sem sít, sem csizmát nem lát. Bement a házba, ott egy anyó ült, egyik könnye az arcán folyik, másik könnye a földig csorog.
- Kedves fiam, ugyan milyen ének, ugyan milyen mese hozott ide téged? Úgy látom, nem pusztultál el, nem haltál meg, élve megjöttél.
Az anyja megölelte, megcsókolta. Ha jó étellel, hát jó étellel etette, ha rossz étele volt, hát rossz étellel, hát rossz étellel etette, ételt-halat miután elfogyasztották, azt mondja a fiának:
- Menj innen, ha megjön a mostohaapád, az nem lesz jó. Ebben a jávorszarvasos sok erdőben három erdei óriás lakik. Azok, akiket megöltél, az öccsei. A legidősebb most éppen a jávorsövényt, rénsövényt ellenőrzi. Nemsokára hazajön.
- Ej az apád, anyád mindenét - mondja -, ez a kutya megölte ősi apai rokonságomat. Engem ugyan nem öl meg.
Ezt a beszédet, ezt a szót mondta, nem sokáig maradt, kifordult. Hát bizony, jávorszarvasos sok erdő, rénszarvasos sok erdőn hallgatózott. Vékony ágak reccsenése hallatszik, vastag ágak roppanása hallatszik. Vékony ágak leesnek. Hallgatózik, közeledvén közeledő hangot hall.
- Ó - mondja valaki - ez a jávorszarvasos sok erdőm, ez a rénszarvasos sok erdőm milyen ijesztővé vált, mintha szeme, füle lenne. Ó - mondja - annakidején, amikor apai rokonságát megettem, megmaradt egy bölcső fenekére, kosár fenekére száradt kisfiú, szaros bölcső fenekére száradt kisfiú. Csak nem az ő lelke jár vissza kísérteni?
A fiú egyik szeme elöl, másik szeme hátul, meg is látja a háromfejű erdei óriást. Félszál vörösfenyő, félszál lucfenyő síje úgy száguld, hogy a hó füstöl utána. Olyan gyorsan száguld, hogy még a feje is füstben van. Olyan sebesen jön, hogy sem előre, sem hátra nem néz. izzad. A fiú megáll a kerítés kapujánál, íja idegére vashegyű hegyes nyilat helyez. Látja: az óriás sem előre, sem hátra nem néz, úgy tűnik, azt a fát sem látja, amely mögött a fiú áll. Páncélingének felső gombja hiányzik. Talán hétrétegű, talán hatrétegű páncéling. A fiú lőtt, az óriás felbukott, hanyatt esett.
- Ó, kedves fiacskám, én ilyen rosszat nem gondoltam rólad.
Az odament hozzá, szablyája lapjával a fejére vágott:
- Nem megetted az őseimet? Apád izéje, anyád izéje kutya, még ez is kevés neked! Engem kezem zsenge lévén nem ettél meg, lábam zsenge lévén nem ettél meg, most sem eszel meg.
Anyjával legott vörösfenyő-tüzet, lucfenyő-tüzet raktak, az óriást a tűzbe tették. Közben beesteledett, ott éjszakáztak. Ott hált az anyjával. Másnapra jöve anyjával hazamentek. A három óriás lakta házakat, ami gazdagságuk, pénzük volt, ami ezüstjük, aranyuk volt, mindent hazavittek. Ezzel a szerencsével-vagyonnal él tovább. Az a magasan magas ház, az a nagyon nagy ház azzal a vagyonnal-szerencsével még ma is áll.

Gyűjtötte Kerezsi Ágnes. Lejegyezte és fordította: Csepregi Márta. (Tanulmányok a szurguti osztják kultúráról 75.)

1. A Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős apród-legényeihez szól: „Menjetek, hozzatok nyílra való fát”! Apród-legényei elmentek nyílra való fát hozni. Az erdőből haza jöttek, nyílra való fákat hoztak. A Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős a nyílra való fákat megtekinteni maga ment ki az ucczára. Nézi, néz: a nyílra való fák egytől-egyig rosszak. Mind a falu terére dobta és szól: „Holnap menjetek ismét!” Másnap lőn, apród-legényei megint az erdőbe mentek, nyílfákat hoztak. Maga ismét kiment az ucczára, nézdegéli: hát ismét egytül-egyig rosszak. „Ha én az erdőre megyek” - szól - „efféle fajta fát hogyan hozok?!” A nyílfákat ismét a ház udvarára dobta, azután lefekütt. Másnap reggel fölkelt, fekete-nyuszt-bőr-galléros ruháját felöltötte, élesvasú fejszéjét vette, nyírfáját termő nyírfás hegyre ment, vörösfenyőjét termő vörösfenyős hegyre ment, a jó fák közűl a legjobb fákat választja ki. A mint így választ, jó fát talált. Azt a jó fát oldalára nézve egy oldalára körűljárja. A mint így körűljárja, már csaknem levágta, midőn felülről valami hallatszik. A mint fölfelé pillant: valamiféle nagy szárnyú állat őt megragadni kezdi. Ő a fát átölelve oda kapaszkodott, hanem a szárnyas állat ismét őbelé kapaszkodott. Akármily erősen fogózkodik oda a fához, elszakadt tőle, azután a madár fölemelte s ím elvitte.
2. Hosszú ideig vitte, vagy rövid ideig vitte, a tengerhez vitte. A tengernek éppen a közepébe lebocsátotta. A Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős Szorni-Kworesz atyjára gondol ő: „Ha énekem továbbra folytatódik, ha regém továbbra folytatódik: mielőtt én alá érkezem, oly nagyságú homok-tér emelkedjék föl a vízből, a melyre egy férfi ráeshetik!” Ím oly nagyságú homok-tér emelkedik a vízből, a melyre egy férfi ráeshetik. Ő a homok-tér fölé ím odaesett. A homok-tér telides-teli van embercsontokkal; a nagy szárnyú szárnyas állat az ő elragadott embereit akárhonnan hozza, ezen homok-térre oda bocsátja alá. Embercsontokat gyűjtött össze, az embercsontok fölé ült. Emberlapoczkacsontot használva evező gyanánt, a tenger partja felé evezett, a tenger partjára fölment. A tenger partján egy isten növelte nagy vörösfenyő áll, ama vörösfenyő csúcsán egy fészek. Ama vörösfenyőt levágta, a fészek leesett, hát ama nagy szárnyú szárnyas állat fiát darabokra vágta, sűrű szemű szemes pánczélruháját a levágott vörösfenyő tuskójára oda rá öltöztette, azután maga elrejtőzött. Ama nagy szárnyú szárnyas állat a mint oda jön, hát a vörösfenyő le van vágva, a fészke le van vágva. A vörösfenyő tuskójára a mint néz: ott egy ember áll. A vörösfenyő tuskójához oda kapaszkodott a karmaival. A Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős most ismét Szorni-Kworesz atyjára gondol: „Ha énekem továbbra folytatódik, ha regém továbbra folytatódik: ama nagy szárnyú szárnyas állat karmai hadd fúródjanak oda be, míg én oda nem jövök, ki ne húzhassa, hadd érjem én őt utól!” Most a nagy szárnyú szárnyas állat körmei oda befúródtak, akárhogy rántja, rántja, nem jönnek ki. Ebben a pillanatban a Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős oda futott, a nyakát ketté vágta, azután ismét elrejtőzködött. Egyszer csak nézi: a tenger másik végéről ismét valamiféle nagy szárnyú szárnyas állat jövetele látszik. A mint jő: ím a vörösfenyő le van ütve. Nézi: hát a leütött vörösfenyő-tuskón egy ember áll. Szintén oda kapaszkodott a karmaival, karmai ismét belefúródtak. Most Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős ismét Szorni-Kworesz atyjára gondol: „Ha énekem továbbra folytatódik, ha regém továbbra folytatódik: a karmai ki ne jöhessenek!” A nagy szárnyú szárnyas állat karmait akárhogy rántja: ki nem jönnek. Most ama második nagy szárnyú szárnyas állatnak nyakát ismét ketté vágta, a milyen apróra csak késsel vagdalni lehet, a milyen apróra csak fejszével vagdalni lehet, olyan apróra vágta. Pánczélruháját elvette, felöltötte és eltávozott.
3. A tájék felé, a melyről hozták, sokáig ment, vagy rövid ideig ment, - hogyan tudja ő azt, hova vitték el?! Egyszer csak egy folyócskához jutott. A folyónak partja hosszában mendegél, mendegél, egyszer csak a mint megy, elgyöngűlt. Fölfelé néz: hát egy vastag jegenyefenyő töve látszik. Oda ment, oda lefekütt. A mint fekszik, egyszer csak valami nő, a Huly-áter leánya, ím oda jött. Csizmát hozott neki, harisnyát hozott neki, fölöltözött s arra nejével elment. Ama nejének házába jöttek, ott továbbra letelepedett. Sokáig élt, vagy rövid ideig élt, egyszer csak Huly-áter ipától izenetet hoztak: „Hadd jőjjön ki a vőm a szabadba játszani!” Neje szól: „Kimenni csak kiméssz; - hanem értesz-e a fortélyhoz, vagy nem? Hét létra magasságában áll egy ló; téged majd oda fognak rendelni, akkor csak ugorj fölfelé! A mint a ló hátára fölugrasz: az aranyrojtú rojtos kantárszárat, ezt gyorsan kapd a kezedbe! Ha a kezedbe kaptad> többé nem fogsz leesni.” Veje kiment a szabadba. Huly-áter szól a vejéhez: „Vőcske, ezen ló hátára ugorj csak föl!” Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős fölugrott, a mint a ló hátára esett, a kantárszárat kezébe kapta, és a ló tova szökött. Az abroncs-karika módjára forgó kerek égnek hét sarkát, míg egy falatot megrágnak, azalatt bejárta. Ím haza érkezett, a ló hátáról leugrott; éles vas fejszét fölemelte, és megy, hogy ipáját leüsse. Ipa szól: „Vőcske, engem meg ne ölj! Te is a magad erejével fogsz élni, én is a magam erejével fogok élni.” Fekete-nyuszt-bőr-galléros-ruhát-viselő-fejedelemhős a felesége házába így bement. Hosszú ideig, vagy rövid ideig éltek, hogyan tudjuk azt?!

Gyűjtötte és fordította: Munkácsi Bernát (Munkácsi Bernát: Vogul népköltési gyűjtemény. I. kötet. Első füzet. Budapest. 1892. 119.)

Egy öregember meg egy öregasszony nagyon sokáig élt. Gyermekeik egymás után haltak el. Nem tudták, mitévők legyenek, és gondolták, hogy így tesznek: befűtöttek a kemencébe, és tésztából kisgyermeket csináltak, és száradni tették a kemence padmalyába.
Az öreg aztán szántani ment. Miután az öreg szántani ment, sok vagy kevés év múlva a padmalyon levő gyerek megelevenedett. Miután megelevenedett, a gyerek beszélni is kezdett. „Anyám - mondta -, apámnak kenyeret viszek enni, oda, ahol szánt.” Anyja így szólt: „Nem találod meg apádat, nem ismered.” A gyermek így szólt: „Adj kenyeret, elviszem apámnak!” Az anyja odaadta a kenyeret.
A gyerek fogta a kenyeret, s elvitte atyjának. Odaért a szántóhelyre, és így szólt: „Kinek a fia vagy?” - Miért kérdezed? Én a te fiad vagyok.” Atyja elképedt. A fiú odaadta a kenyeret atyjának, és elment.
A fiú hazajött. Hazajött, és a lónak abrakot kezdett keverni. Alighogy befejezte a keverést a lónak, megjött atyja a szántásból. Atyja így szólt anyjának: „Keverni kell a lónak abrakot!” Anyja felelte: „Fiad már kevert a lónak.” Atyja elképedt: „Micsoda fiunk lett?”
Miután atyja délben evett, ivott, a fiú falabdaütő botot kezd kérni. „Csinálj nekem falabdát és ütőbotot!” - mondja. Apja csak kis veszőből csinál, s odaadja neki. A fiú fogja a labdaütő botot és üt vele. A labdaütő bot eltörik. Atyja nagyobbat csinál, és ad neki.
A fiú kimegy az utcára, és játszani kezd a falabdával. Nagyon sok utcán járó embert megölt vele. A falubeliek szidni kezdik: „Ezek micsoda gyermeket találtak!” Atyja nem tudja, mit tegyen a gyermekkel. Atyja gondolja magában, megöli a gyermeket. Atyja így szól a gyermeknek: „Eredj az erdőbe! - mondja. Még tavasszal teheneket küldtem volt az erdőbe. Hajtsd haza, fiam, az erdőből!”
A fiú fonat egy igen nagy ostort, és miután megfonatta, az erdőbe megy a teheneket hazahajtani. Miután az erdőbe ért, a fiú hajtani kezdi a teheneket. Csupa erdei tehenek: jávorszarvasok. Atyja becsapta fiát, hogy megölje őt. A fiú az erdőből kihajtott minden jávorszarvast. Haza is hajtotta a faluba. A faluvégről kiáltotta: „Apám, nyiss kaput!” Atyja kaput nyit. Az udvarra csupa jávorszarvasokat hajt be. Atyja nagyon elhűl.
Másnap megint így szól atyja: „Fiam, az erdőben járnak csikaim. Hajtsd haza, fiam!” - mondja. A fiú megint veszi a nagy ostort, és az erdőbe megy. Miután az erdőbe ért, kihajtja őket az erdőből. Miután kihajtotta őket, nézi, csupa farkas. Gondolja magában a fiú: „Atyámnak nincs is csikaja, mind farkas. Apám becsapott engem, s azért küldött el, hogy megöljön. Most hazaviszem a farkasokat atyámhoz.”
A faluba hajtotta őket. A falubeliek elhűltek, nagyon megijedtek. A fiú kiáltotta: „Apám, nyiss kaput! Anyám, nyisd ki a baromudvar kapuját!” Atyja kinyitotta a kaput, és ijedtében beszaladt a házba. Anyja ijedtében összerogyott. Atyja megint elhűlt.
Atyja és anyja így szólnak: „Most már mit kell tenni ezzel a fiúval? Minket elpusztít ez a fiú. Megint az erdőbe kell küldeni ezt a fiút!” Atyja így szól fiának: „Fiam - mondja, három év óta nem fizetnek nekem adót öcséim. Hajtsd haza őket!” - mondja.
A fiú fogott egy nagy gerendát, és az erdőbe ment. A fiú az erdőbe ért, és keresi atyja öccseit. Embert egyáltalán nem talált az erdőben. A fiú gondolta: „Atyám - mondta -, becsapott engem. Ember nincs itt egyáltalán, csupa medve van itt. Ezeket a medvéket most összeterelem, s hazaviszem” - gondolja magában.
Ezeket a medvéket hajtani kezdi az erdőből. Kihajtja a medvéket az erdőből. Ezeket a medvéket nagyon erősen veri, veri, és a faluba hozza. A falubeliek nagyon megijedtek. A fiú, miután a kapu elé ért, elkiáltja: "Atyám, nyiss kaput!" - mondja. „Anyám, nyisd ki a vermet!” A fiú a verembe hajtja bele a medvéket.
Aztán atyja, anyja nagyon megijed, nagyon kezdenek búsulni. Ez a fiú így szól: „Atyám, anyám, ti engem talán meg akartatok öletni. Ne féljetek, ne búsuljatok. Én oda megyek, ahova a fejem visz” - mondja a fiú. Így szól atyjának: „Azokhoz megyek, akik már tizenkét év óta nem fizettek neked adót” - mondja. „A halál angyalaihoz megyek”. Atyjától, anyjától elbúcsúzik, kimegy, és útra kel.
Miután Tészta vitéz nagyon sokáig ment az erdő közepén, az erdő közepén meglátott egy embert. Tészta vitéz kérdi ettől az embertől: „Hová vezet ez az út?”- Az ember feleli: „Ezen az úton ne menj, bátya! Ezen az úton van az Erdeifenyő vitéz.” Tésztavitéz így szól: „Akkor én most ezen az úton megyek.”
Miután sokáig vagy kevés ideig ment, látja az erdő közepén, hogy Erdeifenyő vitéz áll ott, és az erdeifenyőt úgy nyüvi, mint a kendert. Tészta vitéz odamegy, és így szól Erdeifenyő vitéznek: „Hej, de erős voltál” - mondja. Erdeifenyő vitéz feleli: „Van nálam még erősebb is: Vas vitéz. Tészta vitéz így szól Erdeifenyő vitézhez: „Megtalálod Vas vitézt?” - Erdeifenyő vitéz feleli: „Megtalálom.” - „Ha megtalálod, nosza, menjünk!”
Tészta vitéz és Erdeifenyő vitézek miután sokáig vagy kevés ideig mentek, Vas vitézhez érnek. Vas vitéz a vasat lábával taposva, taposva töri el. Tészta vitézék látják, hogy eltörte, és így szólnak a Vas vitéznek: „Hej, de erős voltál!” Vas vitéz feleli: „Én - mondja - nem vagyok erős, nálam van még erősebb: Hegy vitéz.” Erdeifenyő vitézék kérdik: „Megtalálod Hegy vitézt?” Vas vitéz feleli: „Megtalálom” - „Ha megtalálod, nosza, menjünk!”
Miután sokáig vagy kevés ideig mentek, megérkeznek Hegy vitézhez. Már messziről látják, hogy Hegy vitéz egyik hegyet a másik hegyre hordja. Odaérnek, és mondják Hegy vitéznek: „Azt mondták, hogy te vagy a Hegy vitéz.” Tészta vitéz így szól: „Nosza - mondja -, menjünk azokhoz, akik atyámnak nem fizetik az adót.” Ezek a vitézek együtt mennek.
Miután nagyon sokáig mentek, megérkeznek egy erdő közepén egy házhoz. A ház egészen vasból volt öntve. Sehol sincs rés, ahol bejuthatnának. Tördelni kezdték. Miután összetörték, behatoltak. „Itt voltak az atyámnak adót nem fizetők.” A halálangyalokat verni kezdték. A halálangyalok így szóltak: „Ne verjetek bennünket! Miért vertek?” Tészta vitéz így szól: „Atyámnak miért nem fizetitek az adót?” - „Amennyit kértek, annyit adunk.” A halálangyalok tizenkét szekér pénzt adtak. Elviszik és hazamennek a vitézek.
Megérkeztek Tészta vitézhez, és bementek. Tészta vitéz kiáltotta: „Atyám, nyiss kaput!” - mondja. Apja kaput nyitott, és beeresztette. „Atyám - mondta -, pénzt hoztam. Élj ezzel a pénzzel életed végéig!” Tészta vitéz így szól: „Többé engem te ne láss, én tégedet nem foglak látni” - mondja, köszön és eltávozik.

Gyűjtötte: Beke Ödön (Mari szövegek IV. kötet 72.)

Élt a tundrán egy öregember meg egy öregasszony. Este lefeküdnek - korog a gyomruk. Reggel felébrednek - nincs mit egyenek.
Egyszer elment az öreg a csapdáit ellenőrizni. Kettőben nincs semmi, de a harmadikba egy fehér lúd esett. "Milyen jó zsákmány - gondolja. Örül majd az asszony." Ki akarta tekerni a lúd nyakát, ám az váratlanul megszólalt emberi hangon:
- Ne ölj meg, öreg! Kérj tőlem, amit csak akarsz, minden kívánságodat teljesítem!
Megijedt az öregember, inába szállt a bátorság. Sok-sok éve vadászik a tundrán, de még sohasem hallotta, hogy a ludak emberi hangon beszélnének.
Szabadon engedte a fehér ludat, egyetlen kívánság nem sok, annyit sem kért tőle:
- Repülj, ahova akarsz. Nem kérek érte semmit.
Hazatért az öreg a sátorba.
- Mit hoztál? - kérdezi az asszony.
- Semmit - feleli az öreg. - Két csapdám üresen állt, a harmadikba egy fehér lúd esett. De nem akármilyen lúd volt ám. Emberi hangon könyörgött: "Ne ölj meg! Kérj tőlem, amit csak akarsz, minden kívánságodat teljesítem!"
Elámult az asszony, és amikor magához tért, tüstént megkérdezte:
- Na, és mit kértél tőle?
- Semmit. Megszántam. Szabadon engedtem.
Mérgelődött az öregasszony. Szidni kezdte az öreget:
- Eredj vissza! - kiabálja. - Keresd meg a fehér ludat, és kérj tőle ennivalót, de sokat ám!
Az öreg elindult a lúd keresésére. Ment, mendegélt - egyszer csak egy sátor termett előtte. Bement. Látja ám - a hat sátor közül az egyik mögé egy pár piros libaláb van bedugva, a másikon egy pár libaszárny lóg. A tűznél egy fiatalember ül fehér szovikban és fehér pimüben. Az öreg megkérdezte:
- Gazda, nem láttad a fehér ludat?
- Én vagyok a fehér lúd - feleli a férfi. - Mit kérsz tőlem?
- Én semmit, csak a feleségem szeretne enni.
- Jól van - válaszolja a fehér lúd. - Vidd el neki ezt a kis tarisznyát!
Azzal egy fehér zsákocskát adott az öregnek, s hozzátette:
- Ha ehetnéketek támad, csak ennyit kell kiáltanotok: "Ki a tarisznyából!" - és tüstént jóllakhattok.
Fogta az öreg az ajándékot, és hazasietett az asszonyához.
Alighogy belépett a csumba, elkiáltotta magát:
- Ki a tarisznyából!
Az öregasszony előtt máris terüljterüljasztalkám termett. Mindketten degeszre ették magukat.
Ettől kezdve jól élt az öregember az öregasszonnyal. Reggel felkelnek, elkiáltják magukat: "Ki a tarisznyából!" - és előttük terem a sok, finomabbnál finomabb ennivaló.
Vendégek kezdtek járni hozzájuk. Az öregember és az öregasszony mindenkit megtraktált.
Egyszer elment hozzájuk a gazdag réntenyésztő lánya. Őt is megkínálja az asszony, és eldicsekszik:
- Nézd, miféle tarisznyánk van! Még az apádnak sincs ilyen, pedig ő módosabb nálunk...
A gazdag ember lánya jól belakmározott, aztán így szólt:
- Az embernek nemcsak ennivalóra van szüksége. Ihol, ni, milyen kopott a panyicád, nénémasszony! Vegyél fel magadra újat, tegyél fülbevalót a füledbe, gyöngyöt a nyakadba, s megint fiatal és szép leszel. Talán mindez megvan a tarisznyádban?
Semmit sem válaszolt erre az öregasszony. De amikor elment a gazdag ember lánya, az urának esett:
- Hát még egy új ruhákkal teli tarisznyát sem tudsz kívánni? Elegem van az elnyűtt rongyokból! Lódulj azonnal, menj a fehér lúdhoz, és kérj tőle új öltözéket!
Elindult az öreg a fehér lúdhoz. Mesénk is megy vele.
Hosszú ideig mendegélt, rövid ideig járdogált, újból a fehér lúd sátrában találta magát. Bement, és panaszkodni kezdett az öregasszonyára:
- Amikor éhes volt, csak az evésre gondolt. Most, hogy már jóllakott, szép ruha után sóvárog.
- Jól van - mondja a fehér lúd. - Fogd ezt a tarisznyát. Ha a ruhátok elrongyolódik, így kiálts: "Ki a tarisznyából!" - és rögvest új ruhában, új lábbeliben találjátok magatokat.
Fogta az öreg a tarisznyáját, és visszafelé indult. De megelőzte őt a mesénk, így előbb a sátorba ért.
Alighogy elment az öreg a fehér lúdhoz, a gazdag réntenyésztő lánya már ott sündörgött asszonya körül:
- Sajnállak, nagyanyó - mondja - segíteni szeretnék neked. Van kétszáz rubelem. Kétszáz rubel nagyon nagy pénz. Mindent megvehetsz rajta, amit csak akarsz: élelmet, szép ruhát. Fogd a pénzt, és add nekem a tarisznyát.
Amikor meglátta az asszony a rubeleket, habozás nélkül átadta a tarisznyát a gazdag ember lányának, maga pedig hozzáfogott a pénz számlálásához.
Megjött az öreg, az asszony elé rakta az új tarisznyát.
Az öregasszony elkiáltotta magát:
- Ki a tarisznyából!
És lássatok csodát, csak úgy potyogtak belőle a szebbnél szebb ruhák. Kiöltözött az öregasszony, gyönyörködött magában.
Azt mondja az öreg:
- Most aztán elég a mórikálásból, már nem vagy fiatal! Enni akarok. Hova tetted az elemózsiás tarisznyát?
- Eladtam - feleli az öregasszony. Sok pénzt kaptam érte. Mi is gazdagok vagyunk.
Az öreg legyintett egyet a kezével. Fél év elteltével egy árva fityingük sem maradt a kétszáz rubelből. Az öregembernek meg az öregasszonynak ismét kopogott a szeme az éhségtől.
Gondolt egyet az öreg, elindult, hogy ellenőrizze a csapdákat. Csak erre várt a gazdag réntenyésztő lánya. Odament az öregasszonyhoz, és ezt pusmogta:
- Mit ér a szép ruhád, ha nincs mit enned? Én dúskálok a sok finomságban, így hasznát venném a szép ruháknak. Add el nekem a második tarisznyát is, háromszáz rubel üti érte a markodat.
Elgondolkodott az öregasszony: "Háromszáz rubel - nagy pénz. Eladom a tarisznyát. Megint jóllakhatunk, felöltözködhetünk."
Újabb egy évet élt a két öreg. Pénzük elfogyott, ruhájuk elkopott.
- Menj el a fehér lúdhoz - sürgeti az öregasszony az urát. - Majd ő segít rajtunk.
Szégyellte az öreg, hogy harmadszor háborgatja a fehér ludat, de nincs mit tenni. El kell mennie.
Megérkezik a fehér lúdhoz. Megáll az ajtóban, egy szót sem szól.
A fehér lúd azt kérdi:
- Mi hibádzik még, öreg? Van mit ennetek, van mit viselnetek.
Elmesélte az öreg a fehér lúdnak, hogyan csalta ki a két tarisznyát az öregasszonytól a gazdag réntenyésztő lánya.
Hallgatott egy darabig a fehér lúd, majd így intette:
- Ez az utolsó, hogy segítek neked.
Odaadta az öregnek a harmadik tarisznyát. Megörült szegény, azonnal rohanni akart az asszonyához. De a fehér lúd megállította:
- Várj csak, öreg! Jól jegyezd meg a szavaimat. Ha valamikor megelégelnéd a zsák tartalmát, ezt kiáltsd: "Mars a tarisznyába!" Most már elmehetsz.
Az öreg hazafelé vette útját. Ment, mendegélt, és furdalta a kíváncsiság: "Megkukkantom, mi van a tarisznyában."
Megállt, és megparancsolta:
- Ki a tarisznyából!
Alighogy kimondta, ketten ugrottak ki belőle. Kezükben hosszú husángok. Ütlegelni kezdték az öreget, miközben így leckéztették:
- Ne hallgass az öregasszonyra! A magad esze szerint élj!
Szegény feje a nagy izgalomban elfelejtette, mondania mit is kellene. Keményen kopogtak hátán az ütlegek. Végül eszébe jutott, és teli torokból üvöltötte:
- Mars a tarisznyába!
A husángosok abban a pillanatban eltűntek.
Dörzsölgette az öreg az ütések nyomait, és ekként okoskodott: "De, hisz' nagyszerű ajándékot kaptam a fehér lúdtól!"
Bevitte a tarisznyát a sátorba, és letette az asszony elé. Az öregasszony rögtön ráripakodott:
- Ki a tarisznyából!
Ugyanaz a két husángos ugrott ki belőle, ütlegelni kezdte a vénasszonyt, és így leckéztette:
- Jól fontold meg a tetteidet! Ne ülj fel a csalóknak-gazdagoknak!
Zokog, jajveszékel az asszony. Az öreg csak nevet a markába. Aztán megsajnálta asszonyát, és elkiáltotta magát:
- Mars a tarisznyába!
A két husángos rögtön visszabújt.
Reggel megint eljött a gazdag réntenyésztő lánya. Meglátta a tarisznyát, úgy megörült, hogy meg sem kérdezte, mi van benne.
- Adják el nekem a tarisznyát - hamargatta. Négyszáz rubelt rakok a markotokba.
- Tőlem elviheted! - feleli az öreg.
A gazdag ember lánya magához ragadta a tarisznyát, és elrohant az apjához.
- Nézd, apám, megint rászedtem az öregeket. Minden eddiginél értékesebb tarisznyát vásároltam.
Azt mondja az apja:
- Okos lány vagy. Mától mi leszünk a leggazdagabbak. Gyere, nézzük meg gyorsan, mi van benne.
A sátor közepére rakták a tarisznyát, és egyszerre kiáltották:
- Ki a tarisznyából!
Elő is pattant a két husángos, és agyabugyálni kezdte a gazdag embert meg a lányát.
Püfölik az apát, hogy móresre tanítsák:
- Ne okítsd a lányodat arra, hogy a szegényeket becsapja, és te se tedd lóvá senki fiát!
Náspángolják a lányát, s így biztatják:
- Add vissza a tarisznyákat az öregeknek!
Sajnált megválni a zsákoktól a gazdag ember lánya, de az ütlegektől fájt minden porcikája. Fogta a három tarisznyát, s az öregek házáig meg sem állt. A husángosok persze abba nem hagyták, csak úgy táncoltak botjaik a lány hátán.
Odaért a gazdag réntenyésztő lánya a sátorhoz. Meg sem tud nyikkanni, csak átnyújtja a három tarisznyát.
Elvette az öreg, és megparancsolta:
- Mars a tarisznyába!
Ettől kezdve jól élt az öregember meg az öregasszony. Aki pedig betévedt hozzájuk, teli gyomorral távozott. Csak a gazdag réntenyésztő meg a lánya kerülte el nagy ívben a házukat. Attól féltek, hogy a két husángos megint rájuk támad.

Fordította: Nagy Katalin (Szkazki narodov Szevera. 11. kézirat)

Nem én találtam ki ezt a történetet. A legöregebbek hallották a nagyapáiktól. Nekik pedig az ő nagyapáik mesélték.
Akkor történt, amikor nem sütött a nganaszán nap, amikor a jég még nyáron sem olvadt el. Mindenkinek rossz volt az örökös sötétségben - az embereknek, a szarvasoknak, a kicsi egereknek, a lemmingeknek. Szomorkodtak az emberek, keserűen sóhajtoztak - nem tudtak sem vadászni, sem halászni. Csak ültek a tűz körül, és egymást nézték. Egyszer így üldögéltek, melegedtek, amikor váratlanul megszólalt az öregnél is öregebb rénszarvaspásztor:
- Úgy hallottam, hogy a Napocska minden nap sétálgat az égen, csak bennünket kerül el valami miatt. Azt mondják, hogy a Napnak van egy igen ravasz és szeszélyes lánya. Ha akadna közöttünk egy jó ember, aki megkérné a kezét, és elvinné őt a saját sátrába, akkor hozzánk is ellátogatna az apja!
Meghallotta e szavakat egy fiatal nganaszán. Csendben összekészülődött, felült a szánra, és elhajtott.
Sokat kellett utaznia, de sebesen futottak a szarvasok a csillogó messzeségbe. Ment, ment, majd hirtelen észre vette, hogy a tundra közepén, a fagyban és hóviharban egy ember áll, csuklya nélkül.
- Ki vagy te? - kérdezi a fiatal vadász. - Miért vagy hajadonfőtt ilyen kemény fagyban?
- Az vagyok, aki a világon mindent lát és hall. Tudom, hogy a Nap lányához igyekszel, mert meg akarod kérni a kezét.
- Eltaláltad!
- Vigyél magaddal, még hasznomat veheted!
- A tundrán mindig barátságosabb egy társsal. Ülj fel mögém!
Ketten indultak tovább. A dombon váratlanul megpillantottak maguk előtt egy embert íjjal és nyilakkal.
- Adj' Isten! Ki vagy te? - kérdezi a fiatal nganaszán.
- Pontosnyílú vagyok. Bármilyen célt eltalálok, minden akadályt elhárítok.
- Én meg a Nap lányához igyekszem, hogy megkérjem a kezét, sőt, segítőtársam is akadt. Nem akarsz te is közénk állni?
- Miért ne? Együtt könnyebben veszünk minden akadályt.
Most már hárman haladtak tovább. Egy síksághoz értek. Látják ám, hogy előttük egy ember furcsán ugrabugrál. Közelebb értek, hát egy rénszarvaspásztor volt, akinek az egyik lába saját kezéhez volt szíjazva, ezért ugrált fél lábon.
- Ki vagy te, jó ember? Miért mozogsz ilyen furcsán?
- Szarvasokat legeltetek. De olyan gyors vagyok, hogyha a nyáj után eredek, minden állaton túlmegyek. Hát ezért kellet megkötözni a lábamat, hogy ne tudjam megelőzni a rénszarvasokat.
- Mi meg a Nap lányához indultunk. Szegődj hozzánk segítőnek!
- Rendben van - mondja Villámgyors. - Ti csak haladjatok tovább, én kiszabadítom a lábamat, s egy szempillantás alatt utolérlek benneteket.
Folytatták az útjukat. Mentek, mendegéltek, mikor két magas hegyhez értek. Egy vitéz vert tanyát két fa tetején, az orrán pedig egy sas üldögélt.
Leszálltak a szánról a kenyerespajtások, odamentek hozzá, de az idegen még a fejét sem fordította feléjük.
- Hát te ki vagy? Miért fekszel itt ilyen mozdulatlanul? Hogy még a madarat sem hessented el az orrodról!
- A Vasgyúró vagyok. Ha megmozdítom az orromat, a hegyekbe ütközik - s azok tüstént leomlanak.
- Mutasd, milyen erős vagy!
A vitéz megrándította az orrát, a sas elrepült, a hegyek porba dőltek.
- Valóban erős vagy! Mi a Nap lányához igyekszünk. Nem tartasz velünk?
Vasgyúró is kötélnek állt, most már négy kérő csatlakozott a vadászhoz. Mentek, haladtak, a szarvasok sebesen futottak. Váratlanul előttük termett egy olyan hegyes szirt, mint a rénösztöke hátulsó vége, és egy hótakarta-hajú ember ült rajta.
- Ej, ki vagy te? Miért dugod a fejed a hóba? - tudakolták a vándorok.
Az ember egy szót sem szólt, csak megingatta a fejét: úgymond, hadd lássalak benneteket. Alighogy megrázta a fejét, szörnyű vihar kerekedett, záporozni kezdett a hó.
- Hagyd abba! - rimánkodtak a vándorok. - Jobb, ha velünk tartasz, megyünk, hogy vőlegénynek komendáljuk a vadászt! Hószóró elállította a hóvihart, és közéjük állt.
Tovább mentek, elértek egy tóhoz. Látják - a parton, a víz fölé hajolva térdel egy csücsörítő ajkú ember.
- Hát, te mit csinálsz, koma? - faggatja a hat cimbora.
- Vizet hörpölök. Egyszerre ki tudom inni az egész tavat, sőt egészben le tudok nyelni egy pár óriáshalat! - feleli Vízhörpölő.
Elképedtek a vándorok.
- A hasznunkra lehetnél! A Nap lányához megyünk leánykérőbe!
A csücsörítő ajkú ember kiitta a tó felét, lenyelte az óriáshal-párt, megtörülközött, és csatlakozott a társasághoz.
Hosszú ideig mentek, rövid ideig mendegéltek - a közelben megpillantottak egy hatalmas sátrat. Úgy csillogott, hogy belefájdult az ember szeme. Közelebb mentek, hát látják ám, hogy rézből van, az ajtaja ezüstből, azon pedig egy vaslakat lóg.
- Úgy fest, ez a Nap háza - mondja a fiatal vadász. Nosza, Mindentlátó-Mindenthalló, tudd meg, ki lakik itt, és mit csinál!
Mindentlátó-Mindenthalló a hatalmas sátorhoz közelített, s mit látott a rézfedélen át:
- Egy csodálatos lány aludt ott!
- Te következel, Pontosnyílú! Mutasd meg pontosságodat és nyilaid erejét! - kérte az ifjú.
Az megfeszítette íját, és két nyilat lőtt ki egymás után. Az első leütötte a vaslakatot, a második kinyitotta az ezüstajtót.
A sátorból elviselhetetlen fény áradt. Hunyorogtak a kérők, kezükkel takarták el szemüket, aztán amikor hozzászoktak az erős fényhez, bementek.
A lány felébredt és elcsodálkozott:
- Honnan, mi járatban vagytok?
- Sötét vidékről jövünk, a Nap lányát keressük. Nem tudnád megmondani, hogyan találjuk meg?
- Már hogyne tudnám! De mielőtt a vendégekkel beszélgetésbe bocsátkoznánk, a hosszú útról jötteket megvendégelni szokás. Máris készítek valami harapnivalót.
Kiment, behozott egy nyaláb vörösréz rőzsét. Megint kiment vascserjéért. Híg ezüstöt löttyintett az üstbe. Fölizzította a tüzet a tűzhelyben. Sürgött-forgott, ki-be mászkált.
Lobogott a tűz, tolult a füst, alig lehetett látni. A vendégek köhögni kezdtek, fuldokoltak. A lányt viszont ég nyelte, föld nyelte. Csak nevetése hallott kintről.
A rézrőzse lobogott, a vascserje lángot fogott - a levegő majd' elfogyott. Izzani kezdett a vendégek szőrmeöltözéke.
Akkor Vízhörpölő csuklott egyet, és kilötykölte magából a tó vizét, eloltotta a tüzet. A kérők meg a vőlegény ki akart menekülni a sátorból, ám az ajtó be volt csukva, sőt kívülről be is zárták. Ekkor Vasgyúró megrándította a vállát - a rézsátor falai nyomban romba dőltek.
- Mindentlátó-Mindenthalló, hol van a Nap lánya? -kérdezte az ifjú vadász.
- Egyre távolabb fut tőlünk!
- Hószóró, támassz útjába hóvihart! - kérte.
A hótakarta-hajú ember megcsóválta a fejét - és a lány előtt áthatolhatatlan falként táncolt a hóförgeteg. Karnyújtásnyira sem lehetett látni. Hótorlaszok emelkedtek.
Villámgyors keresztülugrott rajtuk. Egy szempillantás alatt eltűnt a láthatárról. Mindentlátó-Mindenthalló így szólt:
- Űzné a Nap lányát, de a lába a kezéhez van szíjazva!
- Pontosnyílú, ilyen messziről is el tudod találni a bogot?
Pontosnyílú megfeszítette az íját, majd két nyilat lőtt ki egymás után. Pontosan célzott - a szíjbog kioldódott.
- Eh, Villámgyors nem tudta utolérni a szökevényt, sikerült átjutnia a tó túlsó partjára, neki pedig nincs ladikja! - dohogja Mindentlátó-Mindenthalló.
Ekkor az ifjú vadász kitalálta, mit tegyenek.
- Vízhörpölő, hozd ide a legmegbízhatóbb szarvasomat!
A nganaszán szarvas egy pillanat alatt odaröpítette a csücsörítő ajkú embert. Az meg a tóhoz érintette az ajkát, s egykettőre kiitta a vizet. Villámgyors a száraz tófenéken ügetett, és elkapta a lányt. Hószóró hótorlaszokat emelt a visszaúton. Vasgyúró könyökénél fogva ragadta meg a lányt, nehogy kitépje magát. A kérők odavezették a vőlegényhez. Azt gondolták, hogy mérgelődni fog, de a Naplány csak mosolygott:
- Ravasz vagyok, de ti összetartotok. Gyors vagyok, de ti ügyesebbek vagytok. Erős vagyok, de ha ti összefogtok, nem tudlak legyőzni benneteket. Bár ötletekből ki nem fogyok, a ti eszeteken túljárni mégsem tudok. Határozott vagyok, de van közöttetek egy valaki, aki tűzön-vízen véghez viszi a tervét, aki maga ért a célba, a többieket is maga mögé állította. Beleegyezem, hogy a ti földeteken éljek!
Visszafordultak. Elértek a csücsörítő ajkú ember lakhelyéhez. Otthagyván őt megparancsolták neki:
- Vízhörpölő bátya! Legyél a vizek gazdája. Engedd vissza a lenyelt halakat! Hadd legyen a folyók és a tavak világa az emberek javára!
Továbbmentek. Amikor a Hószóró földjére értek, így szólott a fiatal vadász:
- Köszönjük, hogy segítettél nekünk. Maradj itt, de ne feledkezz meg az emberekről: puha hóval bugyoláld be a hajlékaikat, és hóviharral söprűzd ki a gonosz erőket a szálláshelyről!
Megint szánra ültek, tovaröpültek. Feltűntek a szirtek, ahol Vasgyúróra leltek. Azt mondják neki a vándorok:
- Legyél a hegyek ura! Küldj nekünk a hegytetőről tiszta patakokat, friss szelet, madarakat meg vadakat!
Futnak a szarvasok. Egyre rövidebb hazáig az út. Felbukkant a síkság, ahol Villámgyors csatlakozott a társasághoz. Ekképpen határoztak a kenyerespajtások:
- Te vagy e tájék gazdája. Uralkodj a vadrének felett, gyarapítsd csordáikat a vadászok örömére!
Négyen utaztak. Énekeket énekeltek, tréfálkoztak. A látóhatáron felbukkant Pontosnyílú dombja. Otthagyván őt így kérlelték:
- Oltalmazd a vidékünket! Pontos nyilaiddal lődd le a ragadozó állatokat. A pelyheseket, tollasokat, a zsírosra hízottakat pedig terelgesd hozzánk!
Amikor Mindentlátó-Mindenthalló földjére értek, azt mondták neki:
- Te mindent tudsz a világon. Légy szemünk és fülünk! Lásd meg, ha baj közeleg, és intsd az embereket!
A nganaszán elvitte magához a Napleányt. Felragyogott a tundra lakóinak arca. Örömmel fogadták a fiatalokat. Lakodalmat csaptak. A Nap azóta minden nyáron a Tajmír földjén vendégeskedik, és sok-sok ajándékkal érkezik: zöld fűvel, puha mohával, csillogó virágokkal, érett bogyókkal, meleggel és világossággal.

Fordította: Nagy Katalin (Néprajz és Nyelvtudomány XLI/2. 209. Szeged. 2001.)

Régestelen régen történt, amit most hallotok.
Az egyik szállássátorban egy fiatalasszony főzöcskézett. Jól megrakta a tüzet fával, majd a szarvashússal teli kondért a láng fölé akasztotta. Aztán kis porontyával maga is a tűzhöz húzódott. Térdén ülő kicsinye nevetgélt, ő pedig visszamosolygott a kisfiúra.
Boldogságukat váratlanul megzavarta az egyik megreccsenő hasábfából szerteszálló szikra. Az egyik éppen a kisgyerek tenyérkéjébe tévedt. Szegényke szánalmasan sírt fájdalmában. Édesanyja pedig így dorgálta a tüzet:
- Miért csinálod ezt velem? Én fával táplállak, tisztelve tisztellek, te pedig bajjal bántod szeretett szülöttemet!
A kisgyermek megrémült anyja hangoskodását hallva, s még jobban rázendített. Az asszony fel-alá járkált vele a sátorban, karjaiban ringatta, de a kisfiú csak nem tudott megnyugodni. Szegény anyja bosszús bánatában rá is csapott fiacskája fenekére. Aztán a kis pulya elcsendesedett.
Az asszony maga helyett a tüzet hibáztatta a történtekért:
- Látod, mit tettél? - kiabálja. - Többé nem táplállak téged, vízzel verlek!
Kisfiát a bölcsőbe fektette, majd fejszét ragadott, s a lángokba csapkodott vele. Azután megtöltötte a kancsót, és az összes vizet a tűzre öntötte. A láng sírósan sistergett, szenvedve sziszegett, majd kialudt. Sötét és hideg honolt a sátorban. A kisgyerek didergett, minden megdermedt. Az asszony meggondolta magát. A tűzhöz hajolt, megpiszkálta a hamut, de szemernyi szikrát sem talált a tűzhelyben. Kialudt benne az élet…
Ekkor az anya ezt gondolta: „Átfutok a szomszéd sátorba, kérek egy kis parazsat, s újra megrakom a tüzet.” Így is tett. Ám alig hogy betért a szomszédba, a tűz lángja ott is megtántorodott, elhalványodott, majd az utolsó kék sugaracska is kihunyt.
A fiatalasszony a többi szomszédnál is próbálkozott, mindhiába. Végül mindenütt kialudt a tűz, csak egy sátorban égett még. Abban, ahol egy öreganyó éldegélt tán száz éve már. Így sokat látott, sokat tudott. A fiatalasszony megtorpant a sátor előtt, félt bemenni. Mit is tegyen? Hisz halálra fagyhat pici porontya. Bement.
Amint belépett, a láng fújtatva fuldokolt, füstbe fordult, s itt is kialudt a tűz. Az utolsó a faluban. A fiatalasszony zokogni kezdett. Az öreganyó gyorsan megkapirgálta a hamut, hátha lel egy szemernyi szikrát. De nem talált. Hideg és sötét volt a tűzhely.
- Amióta az eszemet tudom, ilyen még nem történt - csodálkozott az anyóka. Őrzöm, oltalmazom, táplálom a tüzemet - hogy aludhatott most ki? Nem vétettél ellene valamit?
Nem bántottad az otthonodban?
Az asszony lehorgasztott fejjel hallgatott.
- Hát mégis - nyugtázta az anyóka. Várj, mit is tegyünk? Menjünk a sátradba, aztán majd meglátjuk!
Elindultak. Sátortól sátorig mentek. Mindenütt csend és sötétség. Mintha elköltöztek volna az emberek a faluból, mintha mindenki meghalt volna.
A fiatalasszony sátrába értek. Az anyóka vett egy gyantás fadarabot, megpróbálta feléleszteni a tüzet. Hasztalan fáradozott - nem lobbant fel a láng. Fáradt két kezét leengedte, s így szólt:
- A tűz szent. Életet ad nekünk. Világít, melegít, táplál. Ha kialszik, a Nap is hiába süt. Megfagyunk, mind odaveszünk.
Így beszélt az öreganyó, amikor megjelent előtte a Tűz-Fejedelemnő. Ruhája szürke, mint a hamu; bőre hamvasan ragyog, mint a hamuba pergetett széndarabka. Hol itt, hol ott bukkant fel az anyóka előtt, s így szólt:
- Miért töröd magad? Soha többé nem lesz tüzetek. Ez az asszony rossz szókat sziszegett nekem, arcomba vizet loccsantott. Mélyen megalázott.
Az öreganyó kérlelni kezdte:
- Ne mérgelődj, Tűz-Fejedelemnő! Könyörülj rajtunk szentséges Tűz-Asszony!
A Fejedelemnő fejét rázza, haja galambszürkén szálldos.
Az öreganyó most így imádkozott hozzá:
- Mondd, mit tegyünk! Mit tegyünk, hogy újra lánggal égjen a tűzhelyünk!? Mindent megteszünk, amit csak kívánsz!
A Tűz-Fejedelemnő így felelt:
- Sem bennem, sem bennetek nincs erő feléleszteni a kihunyt lángot. A szavak sem segítenek már. Egyedül emberi szív keltheti életre a tüzet.
A fiatalasszony üldögél, szorítva szorítja mellére gyermekét. Zokog. Az öreganyó így korholja:
- Látod, milyen ostobaságot tettél? Bátor vadászaink meghalnak miattad. Az öregasszonyok meg az öregemberek is. Tűz nélkül nincs Élet.
Felemelkedett ekkor a fiatalasszony, csókkal csókolta pici porontyát, az anyónak nyújtotta, s így szólt:
- Fogd! Azzal a Tűz-Fejedelemnő karjaiba vetette magát. A Tűzasszony ujjaival körbefonta. Abban a pillanatban fellobbant a láng. Zubogni, tombolni kezdett a kályhában. Észrevétlenül, szorosan ölelkező galambokként szálltak el a kéményen át - mindketten.
Minden sátorban, minden kályhában ropogni kezdett a tűz. Meleg és öröm költözött az emberekbe. Nem dideregtek többé az öregek és a gyerekek. Az asszonyok tudtak főzni a fáradt vadászoknak.
Az öreganyó még megjegyezte:
- A szölkupok örökre emlékeznek arra, ami a mi falunkban megesett. Mindörökre őrizni fogják a fényt és az életet adó Tüzet.

Fordította: Nagy Katalin (Hét határon hallik húros daru hangja 286.)

Süketfajd.
Süketfajd a fenyves fölött.
Süketfajd a zöld fenyves fölött.
Süketfajd a kék fenyves fölött.
Süketfajd az arany fenyves fölött.
Süketfajd a narancsszínű fenyves fölött.
Süketfajd a málnaszínű fenyves fölött.
Süketfajd a vörös fenyves fölött.

Mi ez?
Süketfajd a hajnali pirkadatban?
Süketfajd a kék délben?
Süketfajd a naplementében?
Vagy süketfajd a vérben?...
Vörös, véres, összevérezett.
Sebzett madár a sebzett fenyves fölött?
Erejét elvesztő süketfajd?
Utolsó szárnycsapás.
Utolsó mozdulat.
Utolsó lehelet.
Fenséges süketfajd madár.
Ősi, mint a hantik.
Bölcs, mint a manysik.
Örök, mint a...
Valóban örök?...
Szállnak az évek.
Múlnak a tavaszok.
... Az Agan középső folyásánál, ősi falunkban ül Apám. Minden oldalról vas- és betonutak, olaj- és gázvezetékek, olajfúrótornyok, olajos falvak és városok gyűrűjében ül Apám. Az ősi föld legértékesebb rénzuzmós fenyvesei kivágva. Legjobb folyóit-vizeit zsíros, fekete olajhártya fodrozza.
Elnéptelenedett ősi falujában ül Apám, és éjszakánként Szamotlor lángjainak déli irányból visszaverődő fényei vibrálnak arcán.
Ül Apám és hallgat.
Ül és töpreng.
A múlt ősszel a süketfajdok idején érkeztem hozzá, és megkérdeztem:
– Hány süketfajdot ejtettél el, Apám?
Hallgatott, majd továbbra is dél felé révedező tekintettel csendesen így válaszolt:
– Vége van a süketfajdnak.
Kiszáradtak a nyarak.
Azután felidézte az első éveket, amikor a cirbolyaerdőkön meg a fenyveseken keresztül építettek utakat a geológusok és az olajbányászok, a gépek kegyetlenül szétzúzták a süketfajd nemzetséget. Egyetlen egyszer sem használta az "emberek" szót, csak a "gépek"-et. A gépek verték szét. A süketfajd okos madár, de most egészen elbutult az olajtól - leül az út közepére, egyenesen a kerekek alatt szedegeti a kavicsot. Maguk a gépek büszkélkedtek vele, hogy egy út alkalmával egész rakományra valót gázoltak el.
Így halt ki a süketfajd nemzetség.
Lehet, hogy más festmény[29] kell most.
Süketfajd a fekete fenyves felett.
Fekete fajd fekete fenyves felett.
Meglehet, valaki azt gondolja, hogy ez egy süketfajd az éjszakában, az éjszakai fenyves felett. De lehet, hogy megfordítva. Így lesz pontosabb. Megfordított festmény. Fent fekete fenyves, lent – fekete fajd.
Süketfajd a kereszten.
Mi ez?
Talán egy süketfajd saját keresztjével? Saját kereszttel emelkedik az égbe, vagy ereszkedik a földbe...
Megfulladt az ősz híg iszapjában.
Apám arccal dél felé fordulva ül az egykor sok ember lakta ősi faluban. Ül, s gondolatai előre-hátra futkosnak az időben, fel-le folyónk folyása mentén. Bóklásznak-kószálnak gondolatai, majd visszatérnek anélkül, hogy egyetlen kortársba-földibe akadtak volna akár lefelé a folyótorkolatig, akár fölfelé az Agan folyó forrásáig.
Ül, ahogy a hantik mondták, kiszáradt fejjel.
Ül fonnyadt szakállal.
Ül egyes-egyedül.
Sehova se akar elmenni, bár minden oldalról olajfúrótornyok jönnek hozzá egyre közelebb és közelebb, ráadásul szeme is rosszul tudja már olvasni az erdei vadak nyomát.
Miről gondolkodik? Lehet, hogy a Földről?
Hát hagyja itt a bajban a Szülőföldet?!
Hát hagyja itt a bajban a tápláló Anyaföldet?!
Hát hagyja itt a Földet, amelyet szeret?!
Meglehet, hogy magára gondol, meg a Folyóra.
Ő a Folyó gazdája.
Ő a Folyó nemzetségfője.
És ő menti meg a Folyót, a Földet és a Süketfajd Nemzetséget.
Süketfajdok.
Nemzetségek.
Közben megdermednek a telek...
Süketfajd két fejjel.
Mi ez? A Teremtett Folyó Emberének találós kérdése?
Meglehet – igen.
Meglehet – nem.
Tavasszal, amikor elolvadt az utolsó hó, Anyám felsóhajtott:
– Ah, csak megérjük a következő havat is!
Ősszel, amikor fehér subát öltött a föld, s a folyók is befagytak, Anyám így sóhajtozott:
– Ah, csak megérjük a következő nyarat is!
Egyszer élénken így szólt:
– Mint a süketfajdok, számolni kell: a következő nyárig élünk...
Először hallottam ezt, meg is kérdeztem:
– Tudnak számolni a süketfajdok?
– Igen – felelte Anyám.
– És hogy számolnak?
– Nagyon egyszerűen...
És elmesélte, hogyan esett csapdába egy süketfajd. Feküdt a csapdában, a cölöpök alatt, de a feje kívül maradt. Látta a dús tűlevelű fenyőt, és ezt gondolta:
"Oh, milyen csodálatos tűlevél van ezen a fán. – Majd jövőre felcsipegetem, lesz eledelem jövőre is."
Később, évek múltán értettem csak meg, hogy a süketfajdnak még a cölöp alatt, a csapdában is volt egy valamije – a remény. Hatalmas remény az életre.
De hisz ennek a süketfajdnak két feje lehetett. Az egyik a csapdában, a másik kívül, a szabadban. Élj, lélegezz. Nézz a fenyőre, a tűlevélre. És a gépeknek, hogy elpusztítsák a süketfajd nemzetséget, nem egy, hanem két nyakat kellett összetörniük minden alkalommal. A kettő több. Lehetséges, hogy akkor a gépek kimerülnek, és abbahagyják ocsmány munkájukat...
Remény.
Anyámnak is volt reménye. Az életben reménykedett.
De nehéz idő volt.
Idő.
Háború utáni.
Ínséges.
Hideg.
Kolhozos.
Szovjet.
Szocialista.
Prekommunista.
Enkávédés.
Sámánellenes.
Istenellenes.
Emberellenes...
És elmennek a mesemondók és a sámánok...
És elárvulnak az Istenek és Istennők...
Anyámnak is volt reménye. De Ő maga nem élte túl, nem vergődött ki abból az időből. Ma már tudom, hogy elégett az Édesanyánk. Elégett az irántunk való szeretetben, vagy ahogyan az öregek mondták: elégett az ő fészeklakó fiókáiért. Mi pedig mindannyian meg vagyunk égetve ezzel a szeretettel, kivergődtünk abból az időből, túléltük. De milyen áron?...
Lehet, hogy ma is két fejet kell birtokolnunk. Egyet a csapdának, egyet a szabadságnak. Egyet a gépnek, egyet a reménynek. Mit ér az élet remény nélkül?!
Ül Apám az elnéptelenedett ősi faluban, ül és gondolkodik. Miről? Lehet, hogy az öröklétről? Ami elmegy, s ami megmarad. S mi végre marad az ember?...
A fenséges süketfajd a közeli jövőben már csak a Teremtő festővásznán marad.
Vágtatnak a napok, az évek.
Elfolynak a Tavaszok...
Kiszáradnak a Nyarak...
Híg iszapban fuldokolnak az Őszök...
Megdermednek a Telek...
Elmennek a Középső Világból a Mesemondók és a Sámánok.
Elmennek örökre.
Elmennek utánuk az Emberek.
Elmennek a népek...
Elárvulnak az Istenek és Istennők...
Egyedül a fájdalom marad...

Fordította: Nagy Katalin (Jeremej Ajpin: A hamvadó tűznél 194.)

Az út egy településre vezette az Anyát és gyermekeit. Elsőként a szarvasok, Szenes meg Tejes orrintották meg a lakóház közeledtét. A közelgő pihenést érezvén a bika-bátyák maguktól nyújtották meg lépteiket, sietni kezdtek. A sátrakat megpillantva megörültek az utazók is.
Végre, emberek! Végre, meleg, élelem és kényelem! Végre, szarvasok!
A Gyermekek Anyja megállította a fogatot, gyorsan megkötötte a gyeplőt, és felrántotta a sátor ajtaját. Megdermedt. A sátor tele volt emberekkel, ám mindenki szörnyűséges testhelyzetben leledzett. Mindenki mozdulatlanságba meredt.

Fej rojtos kendőben.
Fejecske narancsszínű kendőcskében.
Őszes-fekete vastag hajfonat a szőrmebunda fehér rókaprém gallérján.
Csontos, bütykös ököl sárga mamutcsontból készült burnótszelencét szorít.
Nyakszirt bőröstül kiszakadt világos hajtinccsel.

Fejecske fülecskés rókaprém csuklyában.
Véráztatta kendőt gyűrő kéz.
Fejecske vidrasapkában.
Tarka rojtos kendő.
Hatalmas, néma kiáltásba fulladt, eltorzult száj.

Fej kapucni nélkül.
Görcsbe rándult állkapocs.
Homlok kerek fekete nyílással, kicsivel az orrnyereg felett.
Fejecske kékben.
Magas női sapka fehér iramszarvas bőréből.

Feszes női mell barna mellbimbóval, a kigombolt szőrmebunda alól kifordulva. A mell alatt egy gyönggyel ékesített, kicsi szőrmebunda kapucnija rézfüggőkkel és csengőcskével.
A mell előtt fehér kendőcske.

Ajkacskák fehér tejlepedékkel.
Borzas bunda.
Üres szemgödör.
A gyilkosok iránti gyűlölet száraz hártyájával borított fél szem.

Törött kéz.
Törött láb.
Fél koponya.
Fél arc.

A sátor közepén sűrű, megbarnult vérrel befröcskölt asztal, kissé megsárgult emberi agyvelővel összemaszatolva. A sátorlapok vérben. A fekvőpadkák vérben. Az edények vérben. A ruhák vérben. Az egész ház vérben.
Minden mozdulatlan. Mindenki örök álmát aludta. Csak egy kis csecsemő hajolt előre bölcsője magasából, és állát a mellére ejtve, a süketfajd szemére emlékeztető vörös szemmel csodálkozva nézte szerettei merev arcát. Most, amikor hozzáértek a sátorpóznához, megbillent a bölcső, és lassan ringatózott jobbra-balra. Olybá tűnt, hogy a pici nyitott szájjal még türelmetlenebbül kereste tekintetével fiatal, szép édesanyját. Bízott a csodában. Az édesanyját hívta. Az édesanyját várta. Vizet és ennivalót kért, meg meleget. Szomjúság gyötörte, mivel könnyével kisírta az összes folyadékot.
A csecsemő megőszült. Fehér lett, mint a hó. Berekedt a sírástól, elhallgatott. Elnémult. Csak bölcsőjének szíja nyöszörgött panaszosan.
A csecsemőt egyetlen golyó sem találta el. De nem azért, mert a vörösök megkímélték őt, hanem mert csak az ülőkre céloztak. Közvetlen közelről. Sortűzzel. A sátor vékony falán át. Ezért, akik balról ültek, hátukba kapták a golyót, akik meg jobbról, azok a mellükbe. Csupán ez az újszülött látta bölcsője magasából, akár egy égi kerub, hogy ki miként fogadta az elkerülhetetlen halált. Csak neki rendeltetett úgy, hogy mindenkit túléljen ebben a sátorban.
A Gyermekek Anyja gyorsan becsapta az ajtót. A háta mögött megjelent Roman, és megkérdezte:
- Ki van ott?
Az Anya hirtelen hebegni kezdett:
- O-o-o-o-o…
Nem tudta kipréselni az első szót:
- O-ot-ot…
Végül némi szünet után sikerült megszülnie az elő szót:
- Ott… a vörösök vérfürdője!…
Kapkodta a levegőt. Aztán fiát arccal a rénfogat felé fordította, hátulról kicsit meglegyintette, és ezt suttogta:
- Menj a kistestvéreidhez… Jobb, ha nem látod, mi van itt…
A fiú némán odavánszorgott a szánhoz.
A Gyermekek Anyja elbizonytalanodva nézett a második sátorra. Kicsivel békésebbnek tűnt, mint az első. Ezen nem látszottak a közelről leadott lövések szaggatta lyukak. Épek voltak a falak. Talán ott maradt egy élő lélek!… Az asszony odament, óvatosan felemelte a bejárati sátorlapot, és benézett.
Először a bőrökkel borított bal fekvőpadka tűnt a szemébe. A bőrökön egy meztelen fiatal nő feküdt, mintha hóból és jégből faragták volna. Halott-hideg fénnyel ragyogott széles csípője…
A Gyermekek Anyja nem érzete a kezét és a lábát, nem érzékelte a testét, hányinger gyötörte, megtántorodott, lassan kivánszorgott a szánhoz. Lerogyott az ülésre. Roman gyengéd érintésétől tért magához:
- És ott mi van?
- Ott sem… találsz élőket… - válaszolta. - Kicsit kifújom magam, aztán indulunk…
„Nem hülyék a vörösök” - gondolta az asszony. Jelentéseikben azt írják, hogy „likvidáltuk az ellenállók újabb tűzfészkét”. Likvidáltuk. Tehát közülük senki sem engedett golyót a fegyvertelen nőkbe, gyerekekbe, öregekbe. A sátort lőtték szét, ahol felkelő osztjákok ültek. Még ha válogatás nélkül elpusztítanak is minden felnőttet és gyereket, a hatalom akkor sem szól nekik semmit, és nem tesz semmit. Alaposan megtanulták, hogy nekik mindent szabad, számukra semmi sem tilos. Soha senki nem tolja oda a képét ezekre az isten háta mögötti helyekre, hogy megnézze, mit művelt a vörösök „dicső” serege.
A Gyermekek Anyja a szánhoz sietett. El innen minél gyorsabban, minél messzebbre. Felkeltette a fáradt vezérszarvast, Szenest, s a menetirányba fordította az állat fejét. Ment egy darabig, majd megállította a fogatot. Visszanézett, futó pillantást vetett a halott településre, és csendben azt mondta a halott földijeinek:
- Nincs erőm eltemetni benneteket… Magatok is láthatjátok… Ezért ne gondoljatok rólunk semmi rosszat…
Ezután gyufát gyújtott, az égő gyufaszálat az útra dobta, és a vezérszarvast maga után húzva átlépett ezen a mindent megtisztító lángon, és ott hagyta ezt a halott települést. (…)

Fordította: Nagy Katalin (Jeremej Ajpin. Szűzanya a véres havon 120.)

Gyemjan felocsúdott gondolataiból, és körbekémlelt - a Jagurjah folyóhoz értek.
Vondir, a vezérállat meglátván a meredek emelkedőt, meggyorsította lépteit, a rének ügetni kezdtek, a fogat könnyedén repült a bal partra. Gyemjan balra vezette az ösztökét, meghúzta a gyeplőt, a szarvasok megálltak az öreg cirbolyák alatt. Úgy döntött, hogy ideje pihenni. Hadd fújják ki magukat.
A szomjúság egyre gyötörte, a hó és jégtakaró alatt szendergő folyó felé fordult. De nem állt neki léket vágni - ki háborgatná az alvó folyót vagy tavat egy korty víz miatt. Nem illendő dolog az utazóknál. Ez az egyik. De volt egy másik körülmény is… Nézte a cirbolyafenyő - régi bevágások és sebek nyomaival, összeaszott gyantával, letört alsó ágakkal teli - törzsét. Alkonyodott. Az ősi cirbolya hatalmas koronája alatt még sötétebb lett. De sötétben a zord hideg mindig enyhébb, mint világosban. Lehet, hogy ezért álldogált Gyemjan a fánál, és tapogatta mohlepte törzsét. A vén cirbolya sokat látott hosszú élete során, sok mindenre emlékszik. Látta, amikor a háború után ennél az átkelőnél, a folyó közepén élettelenül rogyott össze a féllábú Kurpelak Galaktyionnak jobb szélre befogott szarvastehene. A vezérállat és a középső szarvas lendületből még tízegynéhány lépésre vonszolta szerencsétlen párát... Kurpelak Galaktyion megállította a fogatot, hóna alá vette saját készítésű famankóját, gyorsan odabicegett a szarvashoz, felemelte a fejét, és kioldotta rajta a kötőféket. Még volt remény: egyszerűen csak megbotlott a szarvas, magához tér, és feláll. Az állat fölé hajolva állt, és várt. A szarvas üveges szemét látván megértette: nincs többé remény. Felegyenesedett, és csak most nézett Véres Szemre, aki bundában, félig elnyújtózva mozdulatlanul ült a szánon, mintha szunyókált volna. Hátulról odahajtott Kis Koszka, megállította fogatát, és odakiabált Galaktyionnak:
- Mi történt vele? - kérdezte tekintetét a szarvasra szegezve.
- Felbukott - válaszolta komoran Galaktyion.
- Túléli?
- Felbukott. Élettelenül esett össze - ismételte alig kivehetően a hajtó.
Ekkor Véres Szem fekete bundájának szélét szétcsapva hirtelen felpattant - akár egy hátsó lábán ágaskodó medve -, úgy látszik, hogy mégsem szunyókált. Felpattant, és odarohant a féllábú hajtóhoz.
- Szabo-tő-ő-őr! - üvöltötte. - Szándékosan fogtak be ilyen szarvast! Szabotőr!
Odaugrott a féllábú Galaktyionhoz, kirúgta a mankóját, a férfi a hóra zuhant. Véres Szem tébolyodottan rugdosni kezdte.
- Szabotőr! - ordította. Szabotőr - ördögfattyú! Nem volt elég nektek Kazimban harmincnégyben?! Keveset kaptatok![30]
Minden ütését üvöltés kísérte.
- Sámánok szörnyszülöttje - szabo-tőr!
- Kulákok söpredéke - szabo-tőr!
- Nép ellensége - szabo-tőr!
Üvöltése nekicsapódott a partnak, rohant a kedvetlen folyón, felfelé és lefelé.
Kurpelak Galaktyion vonaglott az ütések alatt, húzta a térdizületben meggörbült, kampóként kiálló lábát, mászott a mankójához. Igyekezett mászni. De a minden oldalról záporozó rúgások szinte nem adtak neki lehetőséget arra, hogy elmozduljon a helyéről. A hónak támaszkodó beteg lába nem engedte, hogy egyik oldaláról a másikra guruljon. Az ütések közepette felemelkedett, és mankója felé próbált esni. Egyre közelebb és közelebb… Összeszorította a fogát, hallgatott, nem kiabált, nem kért bocsánatot az összeesett szarvas miatt, nem kért kegyelmet. Hallgatott. Hallgatott, egyik kezével ösztönösen eltakarta a fejét, a másikkal lökdöste magát a mankó felé. Látszott, hogy némasága még jobban felbőszítette Véres Szemet: hogy van mersze hallgatni! Őelőtte senki sem szokott hallgatni! És még elszántabban ütlegelte a féllábú hajtót. Az szeme sarkából látta, hogy mankója egészen közel van hozzá. Na még, még egy picit, s el tudja érni. A mankót maga készítette, erős, gyantás fenyőből, egyik végén fogantyúval - ez kerül a hónalj alá támasztékul -, kerek, súlyos gombbal a másik végén, hogy ne süppedjen annyira a hóba. Végre megragadta a mankót. Egy pillanatra megállt - nekikészülődött. És a mankó jeges gombjával Véres Szem homlokába vágott. A nyírfa göbjéből faragott mankógomb majd elsodorja ezt a Folyó fölött függő szörnyet. Elsodorja, megsemmisíti, elpusztítja. Kivárta a megfelelő pillanatot, mivel tudta jól, hogy egy nyomoréknak egyetlen ütése lehet. Mindössze egy!
És ennek az ütésnek végzetesnek kell lennie. Különben vége.
Beleadta minden dühét, gyengeségét a gombba, és nekilendült. Véres Szem elhajolt, a mankó a vállát érte, és kettétört.
- Szabot… - hörögte Véres Szem meghökkenve.
Megdermedt a folyó közepén, tátva maradt a szája
Féllábú Galaktyion pedig ült a havon, és bárgyún nézte a mankó csonkját, amit két kézzel tartott maga előtt. Tekintetében először meglepődés jelent meg, aztán csodálkozás, végül a csodálkozást közöny váltott fel. Megértette: eljátszotta az egyetlen esélyt, elvesztette a csatát, vége.
Ült a mankóronccsal, arcán hol fagyos hópelyhek, hol izzadságcseppek gurultak végig.
Végül Véres Szem magához tért, és tompán bömbölt. Az ütés kijózanította, mintha felvidult volna: most van alkalom - hivatali kötelezettségének teljesítése közben… és így tovább, és ehhez hasonló…
- Kutyának kutyául kell megdöglenie! - közölte világosan Véres Szem, mintha ítéletet olvasna fel -, és keze megszokott mozdulattal kapott a jobb oldalához. - Sajnálom, hogy nem lőttem le az apjával együtt ezt a kulák szörnyeteget!
Mindent élvezettel tett, lassan, ráérősen, tréfákkal, tréfás mondásokkal, fogai között szóvicceket gyártott arról, hogy kevesebb lesz egy nyomorékkal, így másoknak több kenyér marad, aztán morgott valamit az országról, a haszonról és az éberség fontosságáról…
Keze megszokottan csúszott végig az oldalán, és megtalálta ruhájában a pisztolytáskát.
Előhúzta a revolvert.
A célgömb közönyös-hideg acélja megtalálta féllábú Galaktyiont.
- Na, imádkozz a bálványodhoz! - engedélyezte nagy kegyesen diadalmas, öntelt mosollyal, és szinte vidáman hozzáfűzte: - Hadd készítsenek neked ott helyet! - És pisztolyának csövével lefelé szúrt, a lába alá. - Igyekezzenek! Minél előbb!
A célgömb a féllábú hajtón állt.
Véres Szem nem sietett. Ajkára fagyott a diadalmas mosoly. Hosszúra nyújtotta örömét. Várta, hogy a hajtó kampóként kiálló lábát ügyetlenül vonszolva odamászik hozzá, és csókolgatni kezdi rénbőr csizmáját. Oda fog mászni - nincs más választása. Különb emberek is csúsztak-másztak már előtte. Nem ilyenek. Mindenfélék kerültek már a lába elé. De ilyen kicsavarodott lábú még nem. Szórakoztatóan vonszolja majd fatuskó lábát. Ezért Véres Szem nem kapkodta el. Várt. Várta diadala legnagyobb pillanatát. Mindig nagyot nőtt a saját szemében, ha valakit megalázhatott, ez megerősítette tévedhetetlenségében és hatalmasságában. Ez hosszú időre kielégítette hiúságát, megörvendeztette egész bensőjét. Felmelegítette fagyos bensőjét. Ezért e nélkül már nem is tud létezni.
- Na, na gyerünk, mozgás! - hörögte csaknem kedveskedve. - Imádkozz a bálványodhoz, talán megsegít!
Kinyújtotta a kezét a pisztollyal.
A célgömb felemelkedett.
A keze megmozdult.
Eldördült a lövés.
A pisztoly elrepült.
A golyó süvített a jégen.
A lövés visszhangja végiggördült a havon, végfutott a fagyos folyón.
Véres Szem hirtelen megmozdult, és… meglátta a rénösztöke fekete hegyét. Megértette: Kis Koszka a rénösztökével ütötte ki kezéből a pisztolyt.
- Dobd el! Dobd el az ösztökét! - üvöltötte, kezével ösztönösen az övéhez kapott, de az csak az üres pisztolytáskáját találta.
Kis Koszka a fémhegyű ösztökét, mint egy lándzsát maga elé tartva mozdulatlanul állt Véres Szemtől három-négy százsennyire. Gyanakvó, sápadt, feszült. Úgy tűnt, hogy támadásba lendül, majd hátraugrik, ahogyan ezt a medvevadászok teszik, akik lándzsával támadnak a vadra. Szemmel láthatóan ő így is cselekedett: miután kiütötte a pisztolyt, olyan biztos távolságra húzódott vissza, ahol már nem tudja elragadni tőle az ösztöke-lándzsát.
- Dobd el! Dobd el! - üvöltötte ismét Véres Szem.
- Ki közlekedik rénösztöke nélkül? - csodálkozott Koszka. - Ki?
- Senki! - ordította Véres Szem. - Dobd el! Ez parancs: dobd el!
Ekkor Kis Koszka, mintha támadásra készülne, tett egy fél lépést hátra, az ösztöke hegyét előre tolta, és halkan, szinte suttogva megparancsolta:
- Leülni!
Véres Szem forgatni kezdte a fejét: balra - a kihalt erdő a parton; jobbra - a kihalt erdő a parton; hátul - a féllábú hajtó a mankóronccsal, elöl - a hegyes ösztöke. Fejét az égre emelte - ott is pusztaság. Már nem tapogatta jobb kezével az oldalát, élettelenül lógott törzse mentén. Egész testével érezte a kovácsolt ösztökehegy jellegzetes fém ízét, egy szempillantás alatt elgyengült, mintha váratlanul elszakadtak volna az inai. Ez kapóra jött neki, gondolta magában Koszkáról, meglátván a hajtó elfehéredett ujjait, amelyek a nyírfa ösztökét markolták, alsó, megvastagodott végén a heggyel. Rámeredt. A könyöknyi hosszú kovácsolt hegy most egyenesen rá meredt. Ezzel a heggyel ellenőrzik a jég vastagságát az átkelőhelyeken, ezzel verik szét a rénnyájra támadó farkasok fejét, ezzel fúrnak lyukat a jeges földbe. Az ilyen heggyel, akár a lándzsával, medvére is lehet támadni.
Lábai akaratán kívül összerogytak, és lehuppant a hóra. Valamit mondani akart, de ajka remegett, aztán görcsbe rándult, s egyetlen szót sem tudott kinyögni.
- Oda! - mutatott Koszka a szánra az ösztökével.
Véres Szem vagy nem értette, vagy nem bírt lábra állni. A kovácsolt hegyet várva le sem vette szemét a vadász kezében lévő rénösztökéről.
- A szánra! - ismételte meg Koszka, s arcán bosszúság jelent meg.
Véres Szem gyorsabban értett a mágikus hegy mozgásából, mint meghallotta volna a hangot, és ráeszmélt volna a „szán” szó jelentésére. Végül nagy nehezen feltápászkodott, és odavánszorgott a szánhoz. Amikor bundájába burkolózva lerogyott a helyére, Kis Koszka áttette a jobb kezébe az ösztökét, lábával szétkotorta a havat, és megkereste a pisztolyt. Lerázta róla a havat, hozzáértően nézegette a „kis puskát”, forgatta a kezében, aztán a kacsingba, vagyis a szőrméből készült táskába dugta, amelyben a gyufát, a fenőkövet, a cérnát, a tűket és az egyéb apróságokat tartotta a jobb oldalán, és keskeny szalaggal átkötötte a fedelét.
Fél szemét egész idő alatt a bundás utason tartotta. Az egyelőre mozdulatlanul ült a szánon. Aztán odament Kurpelak Galaktyionhoz. A hajtó meglátván Kis Koszkát hirtelen sírni kezdett, és halkan, vontatottan mondta:
- Ma nyevremlam[31]…
Az arcán patakokban ömlött a könny.
Koszka esetlenül topogott körülötte. Aztán fogta a mankóroncsokat, és a saját szánjához indult. Az ülés alól kihúzta a kis fejszét, kifaragott két lécet, és a mankó törött részéhez illesztette őket, majd erősen körbetekerte madzaggal. Aztán visszament Galaktyionhoz, némán álldogált egy darabig, majd éles hangon ezt mondta:
- Mosz![32] - aztán még hozzá akarta tenni, hogy neki is vannak gyermekei, de elhallgatott: annak egy lába van, neki pedig kettő. Éppen a duplája.
Galaktyion ugyanolyan váratlanul hagyta abba a sírást, mint amilyen váratlanul elkezdte. Némán fogta a mankót. Koszka segített neki felállni, leverte a havat a malicájáról.
- Nungnam kuraja nyemreh? - kérdezte Koszka. - Top juh kura murt?
- Nyemreh - nevetett Galaktyion. - Top juh kuram murt…
- Juh kuraja varem. Puhel muce pikel - mosolygott Koszka is.
- Nuh tuj - tulszahet morijeh. Ale cseneja kute il juh cop…[33]
Véres Szem fészkelődni kezdett a szánon, hegyezte a fülét. De az emberek, figyelembe sem vették, mintha egyáltalán nem is létezne.
Kurpelak Galaktyion felegyenesedett, leverte a havat az összecsuklott szarvastehén hordszíjáról, és Kis Koszkára nézett. Néma pillantást váltottak, Kis Koszka ugyancsak némán kifogta saját fogatából a jobb szélre befogott bikaborjút, és társához vezette. Az hálásan biccentett, ráadta a szarvasra a kötőféket meg a hordszíjakat. Meghúzta a kantárszárat, és elindította a vezérállatot. Csikorgott a hó a szántalpak alatt.
Véres Szem mozdulatlanul ült a helyén.
Szorosan mögötte haladt Kis Koszka a két szarvassal…

Fordította: Nagy Katalin (Jeremej Ajpin: A hantik, avagy a Hajnalcsillag 140.

Jevrába nagyon régen érkeztek a manysik. Talán ezer éve, vagy még annál is több. Elmondom, hogyan is történt ez.
Egyszer télen ellenség tört a manysikra. Jöttek, belepték az egész földet. Nyílzáport zúdítottak, napot-eget eltakartak. Az erős, bátor manysik sem sajnálták az ellenségtől nyilaikat. Több nyíl keringett a levegőben, mint ahány szúnyog röpdös nyáron a levegőben. Nyíl nyilat ért, nyíl nyilat győzött le.
A Kis Palomej akkortájt vadászott először egyedül messze űzte a szarvast. Boldogan tért haza a zsákmányával. Feszes íja a bal vállán lógott, jobb oldalán, az övén pedig a hegyes nyilak meredeztek a nyírkéreg tokból.
Palomej egy cirbolyagyökérből font szíjra erősített nyírkéreg kasban[34] cipelte haza a hátán a szarvasszívet meg a szarvasfejet. Leülök, gondolta, a felnőtt vadászok mellé, és elmesélem nekik, hogyan ejtettem el a vadat. A férfiak levágják majd a főtt szarvasszív csücskét, és neki adják a következő szavak kíséretében: „Ez Palomejt, a mi fiatal vadászunkat illeti.”
De amikor hazaért, az öreg vak Petotkán kívül senkit sem talált. Petotka elpanaszolta:
– Mindenkit megölt az ellenség. Egyedül én maradtam életben. Menjünk innen, fiacskám a távoli erdei házikóhoz.
– Nagyapó, én nem ismerem arra az utat.
– Majd én elmondom neked, Palomej. Most a jangához[35] kell mennünk. Jártál már ott?
– Jártam.
Palomej kézen fogta nagyapót, és vezette. Sokat mentek vagy keveset, nagyapó megállt, és hallgatódzott.
– Mi történt, nagyapó, talán elfáradtál?
– Nem, fiacskám, ott, abban a cirbolyafenyvesben gyereksírást hallok.
Most már Palomej is hallotta. Elengedte nagyapó kezét, és futott a hang irányába. A sötét cirbolyásban megpillantott egy nyírkéregből készített háti kosarat[36], amely egy cirbolyafenyő sűrű ágai közt lógott, és alig-alig ringatózott. Leakasztotta. Egy nyúlszőrbe bugyolált kisgyermek feküdt benne. Palomej kosarastul odavitte Petotka apóhoz. Nagyapó letérdelt a kosár mellé. Megtapogatván a meleg csomagocskát feljajdult:
– Ó, Szent Fehér Nap, szegény asszony tudta, hogy nem éli túl, ezért dobta az anyaföldre az ő pici magocskáját.
Palomej a hátára vette a kosarat, és tovább indultak. Mentek, mendegéltek, meg-megpihentek, továbbmentek.
– Merre tovább, nagyapó? A fiatal mocsár véget ért, az út kétfelé ágazik
– Engem, fiam, a fiatal mocsár mögé tartó úton vezess, a másik a Kárászos-tó felé visz. Ment nagyapó, s így elmélkedett: „Vajon Joli Torum, a Föld Anya miért nem rágott rést önmagán, hogy az összes ellenséget a földalatti birodalmába veszejtse? És te, Numi Torum, Ég Atya miért hagytad, hogy ellenség jöjjön a földünkre?”
Aztán meghallotta Palomej örömkiáltását:
– Nagyapó, Megvan Aponyka-Nyírfácska! Azonnal megismertem!
A kutya megállt egy pillanatra, aztán – szájában élettelen kölykével – futott a falu irányába. A fiú az állat felé fordult, és hívogatni kezdte:
– Nyírfácska! Nyírfácska! Gyere ide hozzánk! Miért futsz a faluba, nincs már ott élő ember! Gyere ide, gyere vissza, Nyírfácska!
De Nyírfácska eltűnt a szemük elől.
Palomej elsírta magát.
– Bárcsak velünk maradt volna Nyírfácska!
– Ne sírj, Palomej! Szerencsétlen pára megzavarodott anyai fájdalmába'. Majd visszajön hozzánk.
A nyírkéreg kosárban felsírt a gyermek.
– Ó, Szent Fehér Nap! Legyen erős ez a gyermek, ha felnő. Hallod, Palomej, milyen hangosan sír? Minél előbb el kell érnünk a sátorhoz, hogy megetessük!
Alig leültek pihenni, visszajött Nyírfácska. Palomej megörült, becézgette, simogatta, a kutyát, lekapirgálta a hasára tapadt havat. A hasa alatt ruganyos csecsbimbói meredeztek két sorban, mint egy fagereblye fogai. Nagyapó is közelebb húzódott a kutyához, rátalált a feszes csecsbimbókra, nyomogatta, simogatta őket, és lassanként elindult belőlük a meleg folyadék. Petopka kimondta, amit gondolt:
– Fiacskám, gyere, megpróbáljuk megszoptatni a gyermeket! Vedd ki a kosárból, add a kutya elé, hogy megszaglássza.
A kutya megszimatolta a nyúlszőrbe bugyolált csomagocskát, közben Palomej megmosta a kutya csecseit, és odatette a gyermeket. Miután megszoptatták a kicsit, tovább folytatták útjukat. Sokáig mentek, lassan mendegéltek, és későn értek haza a sátrukhoz.
Hóléből vizet forraltak, nyírtaplóteát kortyoltak, majd elaludtak. Reggel arra ébredtek, hogy valaki rálépett az alvó Palomejre. Palomej kinyitotta a szemét, és elcsodálkozott:
– Nagyapó, a kicsike már jár! Milyen erős mindkét lába!
Nevén akarta szólítani, de nem tudta, hogy hívják a gyermeket.
– Nagyapó, hogy hívják a pulyát?
– Egyelőre sehogy. Törd a fejed, milyen nevet adjunk neki!
– Nagyapó, nevezzük őt Ivirnek, szegény apám viselte ezt a nevet.
Ivir gyorsan növekedett. Hamarosan nagyobb és erősebb lett, mint Palomej. Egyszer reggel az öreg Petotka kiment az erdei házikóból, és enyhe füstszagot érzett. Megijedt: „Az én sátram még alszik, még nem gyújtottam be. Honnan árad a füstszag? Csaknem megint az ellenség égeti az embereket valamelyik szálláshelyen?” Összeszorult a szíve, fájdalmában feljajdult. Rögtön a sajátjaira gondolt: „Mi lesz Palomejjel és Ivirrel?”
Felébresztette a fiúkat, s elmondta nekik, mire gyanakszik. Palomej és Ivir azonnal kirohantak a sátorból, az ő orrukat is megcsapta az égett szag. Petopka a fagyos földre tette a fülét, hogy megtudja, nem dübörög-e Föld Anya az ellenség lábai alatt. De semmit sem hallott. Aztán még sokáig simogatta Föld Anyácskát, arcával hozzásimult.
Mire Palomej felmászott a magas cirbolyafenyőre, hogy a távolba kémleljen, Ivir már a legmagasabb fáról kiabált:
– Apám, messze-messze nézdeltem, de se füstöt, se embert nem leltem.
Ám ettől a naptól fogva nyugtalanság költözött mindhármukba. Ráadásul eltűnt Nyírfácska is. A fiúk bejárták az erdőt, szólítgatták, hívogatták – mindhiába. Hova keveredhetett el a kutya?
– Nem tudni – mondta az öreg. – Lehet, hogy vadaddal viaskodott, és odaveszett.
Később újból visszatért Nyírfácska, de nem egyedül, hanem egy naparanyos kis kölyökkel. Örvendeztek a kutya visszajövetelének.
– Palomej, te láttál már ilyen kutyakölyköt a szálláshelyünkön? – érdeklődött öregapó.
– Bizony, nem – válaszolta Palomej. – Lehet, nagyapó, hogy jó emberektől jött hozzánk?
– Hátha mégis gonosz emberektől, egyenesen az ellenégtől keveredett ide? – gyanakodott Ivir, akár egy felnőtt.
– Lehet, hogy jó emberektől való, lehet, hogy gonoszoktól. Ki tudja? – tépelődött Petotka.
Meghagyta, hogy kössék meg a kutyakölyköt, keressenek vörösfenyőn nőtt taplót, hozzák haza, áztassák be forró vízben, és teremtsenek belőle emberkét.
Ivir elment az erdőbe, haza hozta a taplógombát, és munkához látott. Először Petotkára nézett, aztán Palomejre, beáztatta a taplót, egy nehéz bottal ütögette, majd újból bevagdosta.
Törékeny, fehér, meztelen emberke kerekedett belőle. Aztán nyírkéregből varrtak egy zsákocskát, belerakták az emberkét, és rákötötték a naparanyos kutyakölyök nyakörvére. Ezután kivitték az erdőbe, és ott szabadon engedték: talán jó embert vezet majd hozzájuk.
A kutyakölyök még ugyanezen az éjszakán visszatért, és magával hozta a gazdáját, a szomszéd szálláshely vadászát. A vadász elvitte Petotkát meg két fiát a saját szálláshelyére. A manysik jól és sokáig éltek ott.

Eljött a vándorlás ideje, Ivir elindult új helyet keresni. Sokáig bolyongott. Végül boldogan tért vissza. Vindir, az öreg vezér végighallgatta Ivirt, és így szólt:
– Emberek, megöregedtem, erőmet elvesztettem. Fiatal, erős vezérre van szükségetek. Úgy gondolom, Ivir lesz az utódom. Új helyet talált nekünk. Halban bővelkedő folyók vannak arra. Az erdőkben sok a békés vad. De ez a hely egy hatalmas és félelmetes mocsár mögött van. Ha odamegyünk, az ellenség sem tör ránk többé.
Minden manysi örvendezett a szálláshelyen, nagyon jól ismerték Ivirt, a bátor és ügyes vadászt.
Télen, amikor befagytak a folyók meg a mocsarak, Ivir a szálláshely lakóival együtt elvándorolt a félelmetes mocsárhoz. Amikor odaértek, hatalmas tüzet raktak, meleg ételt főztek. Az öregasszonyok, ahányan voltak, annyi felé szóródtak, megpróbálták rávenni Kompolent, a Mocsári Szellemet – megfüstölték jegenyefenyővel, megvendégelték étellel, kérlelték –, hogy engedje őket a fenyvesbe, az átlátszó vizű patakhoz. Amíg az asszonyok a Mocsári Szellemmel egyezkedtek, a többiek csendben ültek, moccanni sem mertek, nem nyúltak az ételhez.
Reggel elindultak a mocsarasban. Mentek, mentek, aztán hirtelen megingott a mocsár, és a mocskos mocsári víz fagyos páraként emelkedett az emberek fölé. A fagyos pára fölé pedig Kompolen emelkedett majdnem az égig. Egyik lába magas vörösfenyő volt, a másik kerek lópatában végződött.
Kiáltására felemelkedett az összes mocsári szörny – az egyszeműek meg sokszeműek, a hosszú csőrű, megkopasztott varjakhoz hasonlatosak –, ordibáltak, ugrándoztak, szörnyen hahotáztak, aztán nedves mohával és mocsári zsombékokkal kezdték dobálni az embereket; nem akarták beengedni őket a gazdag vadonba. Minden mindennel összekeveredett: a jégfröccsök, a mohák, a zsombékok, a szörnyek. Nem lehetett látni sem a napot, sem a világosságot.
Az emberek elvesztették az erejüket, felkészültek rá, hogy a földalatti birodalomba távoznak. Egyedül Ivir folytatta tovább a harcot a mocsári szörnyekkel. Megfájdult mindkét ökle, ezért kihúzta a szán rúdját, és azzal püfölte őket.
A szörnyeket elnyelte a mocsári mélység. Végül maga Kompolen támadt Ivirre, de ő kifogott rajta, elkapta a falábát, kirántotta, és messzire hajította a mocsárba. Lólába megingott, és azon egylábazott, hogy megkeresse falábát. Ivir átvezette az embereket a mocsáron.
Hamarosan beértek a fenyvesbe. A sötétben tüzet csiholtak, fellobbantak a lángok. Megszárítkoztak, megpihentek, s máris indultak tovább. Fehér fenyveseken át vezetett az útjuk. A fenyők recsegtek-ropogtak a fagyban, megremegtek, és megijesztették az embereket. Körül a hóban vadnyom-fonatok tekeregtek. A kutyák vadszagot érezve elszakították a pórázukat, és húzták vadászgazdáikat a nyomok irányába.
Hét nap telt el, hét éjszaka múlt el. A manysik elértek a friss patakhoz, melynek vize olyan áttetsző volt, mint Numi Torum[37] könnyei. Bementek az Ivir készítette erdei házikókban, és mély álomba zuhantak.
Másnap a vadászok elmentek vadászni. Gazdag zsákmánnyal tértek haza. Megfőzték a szarvasfejeket, Ivir vezért a legkitüntetettebb helyre ültették. Szarvasszemekkel és szarvasnyelvekkel kínálták. Meséltek neki a vadakban gazdag erdőkről. A vezér hallgatta a vadászokat, és velük együtt örvendezett. Aztán rájött egy köhögési roham, a hóra zuhant, és meghalt. Látszott, hogy igen-igen megfáradt a harcokban.
Sokáig éltek a manysik ezeken a vadászzsákmányban bővelkedő vidékeken. Ivir vezér halála után Ivir Pavilnak, azaz Jevra falunak nevezték el a falujukat, a folyót is Jevra névvel illették.
Vindir, az öreg vezér így szólt a szálláshely népéhez: „A hely, ahol Ivir ült – szent hely. Ezentúl itt lakozik majd az ő lelke.”
Amikor a vadászok megfőzték a szarvasfejeket, az asztalon – ahol Ivir ült egykoron – mindig állt egy nyírkéreg csésze, amibe a forró, ízletes húsdarabokat helyezték. És miközben elmesélték a szerencsés vadászatot, Ivir lelkéhez fordultak. A fiatal vadászoknak pedig megengedték, hogy saját kezükkel helyezzék bele Ivir csészéjébe a jávorszemeket meg a forró szarvasszívcsücsköt.
Ivir halála után az öreg Petotka is legyengült, és készülődött az alsó világba. Egyre gyakrabban kérte Palomejt, hogy térjen vissza a régi szálláshelyre.
– Palomej, válassz magadnak feleséget, és eridj vissza a régi szálláshelyre. Ott lakoznak őseink szellemei, nem szabad őket elhagyni.
És Palomej elment.
Az utat, amelyiken Palomej elment, a mai napig Palam Ljonhnak, azaz Pelimi útnak hívják a manysik. A helyet, ahol Palomej élt, Pelim falunak nevezték el, a folyót pedig Pelim folyónak.
Sok víz folyt le a Pelimen, sok fagyos tél telt el azóta, amióta Palomej visszatért ősei szent földjére. Aztán lassanként kezdtek odaszivárogni az oroszok ki saját akaratából, ki száműzöttként. A manysik megtanultak oroszul, az oroszok is megismerték a manysi beszédet.
Ilyen réges-régi időkben kezdődött a manysi nemzetségek és az oroszok barátsága. Pelim falu pedig várossá fejlődött. A manysik azóta is Palam Usznak, vagyis Palomej városának, az oroszok meg egyszerűen csak Pelimnek hívják.

Fordította: Nagy Katalin (Anna Konykova: Anne anyó meséi. Kézirat)

Váratlanul előbukkant Szarga falu. A rozoga, zirgő-zörgő, csattogó kolhoz-teherautó egy perccel ezelőtt még a sűrű erdőben zötykölődött a dűlőút kátyúin, amikor egy kanyar után háztetők tűntek fel előttük. Mögöttük közönyös falként zárult be az erdő, és itt már rozsmező húzódott az út mindkét oldalán.
Vaszilij Kirikovics nyugtalankodni kezdett, izgett-mozgott, levette a sapkáját, zakója belső zsebéből sietősen elővette a szemüvegét, s megtörölgette zsebkendőjével.
- Itt kezdődik, German, az én hazám! - közölte fiával némileg ünnepélyesen. - Vepszeország…
Vaszilij Kirikovics tekintete a távolba meredt. Valahol ott, a látóhatáron túl, a kéklő messzeségben van Lahta falucska, ahol gyermekkorát töltötte, és amelyik az utóbbi években oly gyakran megjelent álmában.
German, a 17 év körüli barna szemű, barna fiatalember fáradt egykedvűséggel bámulta az eléggé egyhangú környéket: alacsony domb lankás lejtőkkel - a domb tetején a falu, a mezők körül pedig áthatolhatatlan gyűrűként sötétedett a vadon.
- Itt már a csuharok élnek? - kérdezte, anélkül, hogy az apjára nézett volna.
- Igen… Csak jegyezd meg, még egyszer elmondom: nem csuharok, hanem vepszék. Vepszék! A csuhar csak amolyan gúnynévféle…
- Értettem. De hogy fogjuk itt megértetni magunkat, ha elfelejtetted az őseid anyanyelvét?
- Nem felejtetem el teljesen... Még emlékszem valamire. Arról nem is beszélve, hogy minden vepsze kiválóan beszél oroszul.
A teherautó felkapaszkodott a dombra, végighaladt a keskeny kis utcán az alacsony, sötét házikók között, amelyek előkertjeit sűrűn benőtte a zelnicemeggy, és megállt a posta mellett.
- Nos, megérkeztünk! - jelentette ki a sofőr, miközben kimászott a vezetőfülkéből. - Nagyon összerázta magukat?
- Semmiség, túléltük! - Vaszilij Kirikovics egy kendővel megtörölgette vörös, kopasz fejét, és óvatosan leszállt az autóról.
German szintén felállt, nyújtózott, megfogta a teherautó oldalát, és már készült leugrani, de apja egy kézmozdulattal megállította.
- Hallgass ide! - ment oda a sofőrhöz. - Nem vinnél el bennünket Kim-jarig? Megfizetem.
A jólelkű, széles arcú sofőr csodálkozóan meresztette rá a szemét.
- Hogy gondolja? Arra még út sem vezet! Éppen maga mondta, hogy Szargában várni fogják magukat.
- Így igaz. De mi lesz, ha mégsem jött meg értünk az autó?
- A-u-tó? Miféle autó? Honnan? - A sofőr arcán olyan ámulat volt most, mintha azt mondták volna, hogy Szargába egy űrhajónak kell érkeznie egy másik bolygóról.
- Hogyhogy honnan? Hát Kim-jarból. Táviratoztam az apámnak, hogy várjanak bennünket.
A sofőr kissé furcsán nézett Vaszilij Kirikovicsra, és azt mondta:
- Jöjjön, segítek lepakolni, aztán indulok vissza.
- Sajnálom! - nyújtotta neki a pénzt Vaszilij Kirikovics. - Tessék! Köszönöm, hogy elhozott bennünket.
- Semmiféle pénzt nem fogadok el. Az elnök mondta, hogy hozzam el magukat Szargába, ezzel kész.
- Tedd csak el! A pénznek mindig hasznát veszed.
De a sofőr megfordult, odakiáltott Germannak:
- Adogasd le, öcskös, a csomagokat!
Néhány perc alatt lepakolták a bőröndöket, a hátizsákokat, a batyukat meg a ládákat.
- Érdeklődjék meg a postán, hogy megjöttek-e magukért vagy sem! - kiáltotta még vissza a sofőr, és elhajtott.
A tágas helyiségben, amelynek falai tele voltak ragasztva hangzatos jelszavakkal és plakátokkal, az asztalnál egy fiatal, rövid copfos lány ült, úgy nézett ki, mint egy diáklány.
- Mi van, nincs nyitva a posta? - kérdezte az ajtóban állva Vaszilij Kirikovics.
- Miért ne volna? Nyitva van! Mit óhajt?
- Kim-jarba megyek. Valakinek várnia kellett volna engem itt, Szargában…
- Ön, bizonyára Tyimoskin - mosolygott a lány szabályos fehér fogaival.
- Igen.
- Maga adott fel táviratot Omszkból Lahtába Kirik Szaveljevics részére?
- Én…
- Tudja, az a helyzet, hogy nem sikerült kézbesíteni a táviratát…
- Hogy-hogy? - méltatlankodott elképedve Vaszilij Kirikovics. - Egy hete küldtem el!
- Tudom. De nekünk nincs összeköttetésünk Kim-jarral.
- Mi az, hogy nincs? - fortyant fel Vaszilij Kirikovics. - Ki itt a főnök?
- Én vagyok - a lány zavarba jött, és megnyúlt az arca.
- Ebben az esetben - fogta halkabbra Vaszilij Kirikovics - magyarázza meg nekem, mit jelent ez? Egy hétig visszatartani egy táviratot, ez bűn! Miért nem intézkedtek, hogy megjavítsák a vonalat? Mióta nem működik?
- Mi nem működik? - kérdezte a lány egyre ingerültebben.
- A vonal!
- Mintha nem tudná!
- Én nem tudok semmit! Kérdeztem magát, legyen szíves, illő módon válaszoljon!
- Rendben. Válaszolok. Kim-jarral tizenkét éve nincs telefonkapcsolat!… Mit néz így rám? Tizenkét éve nincs se távíró, se telefon!
Vaszlij Kirikovics a szívéhez kapott, és kiment az utcára. Keze gépiesen előhúzott a zsebéből egy Validol tablettát.
- Mi történt? - kérdezte German.
Vaszilij Kirikovics bekapta a gyógyszert.
- Menj be, beszélj vele te… Én nem boldogulok! - és a korlátba kapaszkodva lement a lépcsőn.
German kelletlenül felállt, divatos nadrágjának zsebébe dugott kézzel elindult a postára.
- Uh, minő bájos kis teremtés! - kiáltott fel a küszöböt átlépve.
A lány komoran nézett, szinte barátságtalanul, szeme könnyes volt.
- Mivel sértett meg az én neveletlen ősöm? He?
A lány nem szólt semmit.
- Egyébként parányit te is belegázoltál a lelkébe! Validolt szopogat…
- Nem én tehetek róla, hogy nem volt kivel elküldenem a táviratotokat!
- Felfogtam. Nem kézbesítették a táviratot. Nem vártak bennünket… De ez semmiség! Most felhívjuk ezt a Kimorát, és iderendelünk egy autót. Mindent meg lehet oldani. Nem kell rögtön elkámpicsorodni.
- De hát éppen ez az, Kim-jarban sincs telefon!
- Hohó, ennek már fele sem tréfa!... Igen… - German elgondolkodott egy percre, aztán hirtelen a lányra kacsintott, és vidáman ezt mondta: - Ebben az esetben majd itt keresünk valami autót!
- Úgy látszik, maga valójában semmit sem értett meg! - mondta szinte kétségbeesve a lány. - Kim-jarba nem járnak autók sem. Semmilyen út sem vezet arrafelé!
- Vagy úgy! - German arcáról eltűnt a mosoly. - Akkor végképp nem értem, kinek és hogyan kellett volna várnia bennünket… Hány kilométerre van Kimora?
- Tőlünk harminchat kilométer. Csak lóval jöhettek volna magukért. De ahelyett, hogy onnan várnának fogatot, jobb, ha itt keresnek.
- Pardon, mademoiselle! Én nem foglalkozom történelem előtti élőlényekkel - ezzel German elegánsan meghajolt, és távozott.
Vaszilij Kirikovics görnyedten ült egy bőröndön. German rágyújtott egy „Sztolicsnaja” cigarettára, lefeküdt a fűbe, és mereven bámulta a végtelen júliusi égboltot.
- Megtudtál valamit? - kérdezte az apja.
- Minden világos. Innen csak dinoszauruszokkal jutunk el az őseidhez.
- Komolyan kérdeztelek!
- Én pedig komolyan válaszolok. Ha nem találunk egy dinoszauruszt, akkor itt bérelhetünk patás állatokat, és utazhatunk szekéren, mint hajdanában. Harminchat kilométer, nem több, nem kevesebb. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kezd elegem lenni ebből a romantikából meg egzotikából, amiről te oly sokat meséltél.
Vaszilij Kirikovics sóhajtott egyet, és újból elballagott a postára.
- Mégis mit tegyünk? - kérdezte révetegen.
- Nem kell elcsüggedni! Mindenki, aki Kim-jarba akar menni, egyszerűen elmegy a brigádvezetőnkhöz, lovat bérel, és nincs több gondja!
- Bezzeg, ha kézbesítették volna a táviratomat, most semmilyen gondom nem volna! Várt volna bennünket az apám.
- Aligha… Hogyan indulna neki egy ilyen útnak Kirik Szaveljevics? Öreg, a ház körül is alig bír már járni.
- Hogyan? Maga ismeri az apámat? Mi van vele, beteg? - rezzent össze Vaszilij Kirikovics.
- Betegnek nem beteg, de maga is megértheti, elmúlt már nyolcvanéves.
- Igen…, igen… Igaza van… Bocsásson meg! Erre nem is gondoltam… Legyen szíves, mondja meg, hol lakik a brigádvezető?
„Alig bír már járni… Alig bír már járni…” Mintha szíve dobolná ezeket a szavakat egyenetlen verésével.
- Na, mi van? - kérdezte German. - Dinoszauruszon megyünk vagy szamárháton?
- Állítsd le magad, Gera - válaszolt az apja. - Igyál egy kávét, ott van a nagy termoszban. Én meg elmegyek a brigádvezetőhöz…

Fordította: Nagy Katalin (Repülés a mélybe 21.)

Oleg csetkarjov (udmurt)
Hurok

Újra fordult a világ. Látom: ringatózik a föld. Az autóbusz ablaka mögött. Ringatózik és szalad. Jako szendereg az első ülésen. Elöl már látszik a dombokon szétterülő, sűrű füsttel borított város. Ahogy közeledik, egyre szélesedik és magasodik, eltakarja a látóhatárt. Igen, Jako hamarosan megérkezik, kinyitja a szobánk ajtaját, és… És ha visszatérek a saját testembe? Mi lesz akkor? Vasziljok helyesen mondta - én egy nagy senki vagyok, senkinek sem kellek. Ha eltávozom ebből a világból, senki sem veszi észre, semmi sem változik meg.
- Megváltozik! - termett előttem Naphoz Hasonlatos, és meleg fényt árasztott rám. Ekkor eltűnt az autóbusz, amelyiken Jako ült, és a sűrű füsttel borított város. - Megváltozik! - hallom megint. - Amikor az égből lehull egy csillag. Korai még, korai. Nem jött még el az ideje kioltani ezt a csillagot. Ez most még más csillagokat is kioltana.
Naphoz Hasonlatos eltűnt, meleg fénye felemelkedett, és…
- Látom: ringatózva, lassan forog a föld. Közepén tekervényes ezüstszalagként kanyarog a folyó. Hullámain lassan ringatózva siklik egy csónak. Csónakos nélkül, evezők nélkül. Felismerem ezt a csónakot. Ez siklott el mellettünk Gyinával, amikor a homokos hegyfokon ültünk… Valamivel lejjebb egy elhagyott falucska látszik. Utcáit sűrű fű nőtte be, a házak összedőltek, az üres ablakszemek komoran nézik az elnéptelenedett utcát. Az egyik ház fala kidőlt, be lehet látni: a kályha helyén összetört téglák halma, égett agyag, korom, a falak mentén széles lócák, a sarokban egy nagy asztal esztergált lábakkal, fölötte polc, amelyen megcsillan egy ikon fémborítása. De, várjunk csak! Az egyik ház vadonatúj bádogtetővel vakítja a szemet. Az udvarról fejszecsattogás hallik. Lejjebb ereszkedem, és az élő udvarhoz repülök. Utamba kerül egy hársfa. Vastag ágait szélesen tartja szét.
- Látjátok? - kérdezem büszkén a bölcső felett lebegve.
- Igen, tiszta, világos helyen dolgoztál, fiam. Dolgoztál és dolgoznál valamit, valahogyan? - anyám néz könnyes szemmel. - Igaz, látszik, hogy jól dolgoztál - apám hangja lágyabb lett. - Semmiért nem kerül ki az ember a Dicsőségtáblára. És mit gyártotok? Sehogy sem tudom megérteni. Az autókon, a traktorokon ilyen műszerek nemigen vannak.
- Ez a 13-13M blokk.
- Mint egy csizma. Én olyannak látom. És mivel eszik? Nem kenyérre kenik, mi?
- Hát - védekezem -, valamilyen titkos gépezethez kell. Hiszen láttad, milyen szigorúság van nálunk.
- Hm! - ingatja fejét apám. - Hogyhogy nem tudni, hogy mit csinálsz?
- Minek azt tudni? Ha ezt gyártatják, akkor biztosan szükség van rá. De ha tudni akarod, gyere, megnézzük…

Ismét fordult a világ, rózsaszín felhőbe burkolózott, aztán újból kinyílt, és látjuk a földdel meg az éggel érintkező tengert, a tengert. A lágy hullámok simogatják a partot. Nyirkos szellő öleli át a forró naptól lankadozó fákat. A csupasz eukaliptuszok kérgüket ledobva mohón átadják magukat ennek az ölelésnek. Hosszú keskeny leveleikkel felfogják a tenger fuvallatát, a pálmák és a déli fenyők elégedetten susognak, amikor megérinti őket a frissítő fuvallat. A pihenő emberáradat elbújt a fák árnyékába és a napernyők alá, amelyek hatalmas esernyőkre vagy tarka gombákra hasonlítanak, de a többség a saját szobájában várja ki a déli hőséget, és szundikál a ventilátorok susogása meg a légkondicionálók búgása alatt. Senkit sem látni a parton. Mindenkinek melege van. Csak a szőlővesszőnek áldás ez az időszak. Most szívja súlyos fürtjeibe a napsugarak minden erejét és melegét.
A parttól nem messze a fák sűrűjében emelkedik a sokemeletes panzió épületegyüttese, ami egy hófehér óceánjáróra hasonlít. Összes ablakán be van húzva a sűrű függöny, ami elzárja az „óceánjáró” lakóit a forró napsugaraktól. Úgy látszik, ott bent egészen tűrhető feltételek vannak a vidámsághoz, mert az első emeleten teljes erővel dübörög a zene. Valószínű a fiatalság szórakozik, az idősebb és szolidabb vendégek ráérős beszélgetésekkel töltik idejüket. Csak este jelennek meg a parton, és sétálgatnak majd, hogy ezzel letudják az alvás előtti testmozgást. Sokan kirándultak a hegyekbe, és bizony helyesen tették, a hegyek hófehér csúcsaikkal csalogatják magukhoz a turistákat, azt ígérvén, hogy éltető, kristálytiszta, hűvös levegővel ajándékozzák meg őket.
A panzióból fiúk és lányok csapata rajzott ki. Futottak le a magas lépcsőről, jókedvű zsivajjal vágtattak a tengerhez. Legeslegelöl fut egy világosszőke lány. Hosszú haja lobog a vállán, meztelen lába szinte nem is érinti a járda izzó aszfaltját. Íme, odaért a tengerhez, megállt, haját lengetve körülnézett. - Gyina! Szépen lebarnult, jó alakja van, ahogy a ragyogó nap megvilágítja, mintha maga is öröm- és vidámságsugarakat bocsátana ki, felfelé nyújtózkodik, nevet, és hívóan integet. A fiúk meg a lányok nekiiramodtak, bevetették magukat a vízbe, hangos, féktelen hancúrozásba kezdtek. A fiatal testek csillogásában, a fröcskölő vízben elvesztettem szemem elől Gyinát. Igyekszem kifürkészni, hol is van. De megtalálhatod-e ilyen zabolátlan zűrzavarban? Ekkor hirtelen a távolban, a magas eukaliptuszok mögött iszonyú dübörgéssel megremegett a föld. Aztán még hevesebb dübörgés hallatszott a környéken, visszaverődött a zord hegyek kőmelléről, de a fiatalság annyira belefeledkezett a játékba, hogy elkerülte a figyelemét ez a baljós dübörgés. Tüzes kígyó hasította ketté a tiszta eget. Piszkosbarna nyomot hagyva a hófehér háznak csapódott, és újból megremegett a föld a robbanástól. Az aszfaltra nagy csörömpöléssel kezdtek hullani az ablaküvegek szilánkjai. Kétségbeesett kiáltások hallatszottak: „Segítség!” A kitört ablakokon füst gomolygott kifelé. „Őrség!”, „Mentsenek meg!” De egy másik tüzes kígyó belefúródott a betonfalba, teljesen átfúrta, és belül robbant. „Segítsé-é-ég! Mam-a-a-a! Mamácsk-a-a-a, hol vagy?! Égek!” Az ablakból áradó fekete füst nyomában felcsaptak a mohó lángnyelvek. Még három robbanás hallatszott: az egyik elsöpörte az évszázados fát, a másik óriási víztömeget emelt a magasba, a harmadik szétszórta a ház hatalmas üvegajtóit. A szilánkok nyomában ott repült egy nagy, füstölgő rongydarab, és fennakadt egy vastag ágon. Pontosabban nem rongy ez, hanem az, ami az emberből megmaradt: lába helyén izzó zsarátnok, feje füstölög, egy éren fityeg… A ház füstbe burkolózott, harsog a láng, üvöltenek az emberek. Az eget füstkígyók csíkozzák, egyik a másik után, bevágódnak a fák sűrűjébe, a teacserjék egyforma soraiba a mezőkön, a tengerpartba… A keskeny úton - amelyiken nemrég még egyik autó suhant a másik után, és amelyik egy szempillantás alatt elnéptelenedett - dübörögni kezdtek a tankok. Ágyúcsöveiket felemelve menet közben abba az irányba tüzelnek, ahonnan a rakéták jönnek. Körös-körül minden dörög, csörömpöl, dübörög, bömböl, sír, könyörög, nyög és átkozódik. Egy lángoktól ölelt ember tüzes golyóként repült ki az ablakból, majd földet érve kialudt. Nyomába kétségbeesett kiáltással sorra zuhantak ki az aszfaltútra a férfiak és a nők. Egy megtermett fiatalember egy szál fürdőnadrágban izmos kezével a szőlőindába kapaszkodva próbált leereszkedni, de az elvált a faltól, s az emberrel együtt lezuhant az aszfaltra, a hatalmas szőlőfürtök szanaszét szóródtak, ezekre újabb és újabb emberek estek. Közülük néhányan nyögve másznak el az égő háztól, mások mozdulatlanul fekszenek, szemükben megdermedt az elviselhetetlen fájdalom és szenvedés. A földön, az aszfalton ömlik a forró emberi vér, és a szétnyomott szőlőszemek vére. Reng a föld, remeg a fájdalomtól… Mi ez?! Miért?! Ki?! Micsoda gonosz erő változtatta pokollá ezt a ragyogó fényes napot? Én az égen vergődöm, nem tudom, mit tegyek, hová rejtőzzem el. Alattam felduzzadt a tenger, füstoszlopot lövellt, és hatalmas falként csapódott a partnak. „Gyina!” - jutott eszembe. Ő is ott volt a barátaival! Hol lehet most?! Íme, fut, meztelen lába megcsúszik a síkos köveken, kezében vergődő fehér galamb a ruhája. Háta mögött egy robbanás fekete bokra nőtt ki, amelyből kavicsok repültek szerteszét. Az egyik Gyina hátába vágódott, a lány természetellenesen meggörbült, elesett, aranyhaja eltakarta a szemét. Fehér ruhája elszállt, mint egy madár, s leereszkedett a tenger lassú hullámaira. Vadállatok! Gyilkosok! Hol vagytok? Kik vagytok! Odavágtatok Gyinához, megpróbálom felemelni, de nem tudom, nem tudom, a kezem még egy hajtincsét sem tudja megmozdítani. Nyílként repülök a tüzes kígyók felé. Nem engedem, megállítom! A rakéta egyenesen felém repül, közelebb, egyre közelebb, karcsú ragadozóteste keresztüldübörög rajtam, becsapódik a jajszóval, fájdalommal teli felrobbantott házba. Akár a csuka a félelemtől tébolyodott veresszárnyú koncérok rajára, úgy csap le a robbanás baljós tűzével. Mögötte repül a többi rakéta. Én - szembe velük, de ők keresztülszáguldanak rajtam, parányi akadályt sem jelentek számukra. Nem érzek sem fájdalmat, sem a levegő rezdülését. Mit tegyek, mit tegyek?! Az ezüsttestű rakéta mellett repülök. Zúg a lángja. Ki, miféle gonosz erő vezeti? Kérdésemre válaszként megpillantom az apró készüléket, különböző színű vezetékek kapcsolódnak hozzá, azok továbbítják a jeleket, amelyek nem engedik letérni a rakétát a pályájáról. Úr Isten! De hisz ez a 13-13M készülék. Ördögi szerkezet, ez irányítja a halált. Igyekszem elszakítani a hozzá vezető huzalokat, de… nem tudom, keresztülmennek az ujjaimon, a rakéta pedig repül, mint annak előtte, viszi magán a halált meg a pusztulást, én meg együtt repülök a rakétával. Mindketten a part menti köveknek csapódtunk. Elviselhetetlen forró láng csapott fel, iszonyatos ereje leszakított egy földdarabot, és szétszórta. Most sem érzek semmit: se meleget, se hideget, se fájdalmat. Fekete füst ereszkedett a hullámokra és a partra. A fekete köveken pedig az én Gyinám fekszik, a lány, akit szerettem, arcát fényes szárnyként takarja aranyhaja. És úgy öleli magához a forró követ, mint egy kisgyermeket.
- Ej, fiam, fiam - sóhajtott anyám hangján a tenger, hullám képében kifutott a partra, és lemosta a lány élettelen testét.
- Életet adtunk neked, hogy te megőrizd… - sóhajtotta apám hangján a tenger, bugyogni kezdett, és hatalmas hullámokat vetett.
- Anyám! Apám! Hol vagytok?! - Lemerültem a tajtékos víz alá, rohangálni kezdtem a sötétségben.
- Úristen, hol vagytok hát?! Ne menjetek el, ne dobjatok el engem! Az Isten szerelmére, ne átkozzatok el! Most azonnal megállítom a rakétákat. - Szélsebesen kirepültem a vízből, repülök a tüzes kígyók elé. Nosza rajta, belém csapódjatok, engem robbantsatok szét, engem szaggassatok darabokra! Akkor is megállítalak benneteket, pokoli teremtmények, szétroncsolom a bensőtöket! Csak sikerüljön visszatérnem a testembe…

Fordította: Nagy Katalin (Repülés a mélybe 41.)

[1] Medveünnepi szertartásra készülnek.
[2] Két szememmel.
[3] A kéz jó vége a váratlan öröm kiváltotta gesztusokra utal.
[4] Orosz lábbeli.
[5] A vonuló vízimadarak tojásához a parti erdőben keskeny irtást vágnak, melynek két szélső fájához erősítik keresztben a madárhálót.
[6] A kemény talpú orosz lábbeli úgy csikorog a havon, mintha ló menne.
[7] A lány a szökéskor minden hozományát magára vette.
[8] Hegyes végű ostor.
[9] Hajszál híján utoléri.
[10] Minden sógort így neveznek.
[11] A medve megnevezése a medveműnyelvben.
[12] Az ún. jóslatos medveénekben a medve egyes szám első személyben beszél magáról.
[13] A medvét, illetve annak testrészeit tilos nevén nevezni. A medve szokásos elnevezései: Állat-Öreg, Bozót Bundás Vénje, Erdei Paraszt stb.
[14] A medvét felravatalozzák, megvendégelik, több napig ünneplik.
[15] hiu: padlás
[16] kisebbik uram= sógorom
[17] A medve szent állat. Elejtése után – az állat nemétől függően – tort ülnek. Húsát megfőzik, megeszik. Fejét (koponyáját) – a medvekultusz-rituálénak megfelelően – vagy az áldozófára akasztják, vagy a házban magas polcon, biztonságosan őrzik. Mint szent állat, megbosszulhat emberi cselekvéseket: a hamisan esküvők joggal félnek a medve bűntorló hatalmától.
[18] Inmár az udmurtok főistene.
[19] Kilcsin Inmár gyakori díszítő jelzője.
[20] Vorsud az emberek legfőbb védőszelleme.
[21] SKS KRA Soikkola, Uusikylä. Volmari Porkka 115. 1883. Gyűjtő: Volmari Porkka 1883. A Finn Irodalmi Társaság Népköltészeti Adattárának (Suomen Kirjallisuuden Seuran kansanrunousarkisto) szíves engedélyével.
[22] Tver, Raiki. V. Alava SKS KRA II / IX.B. pp. 258-260:555. 1895. Adatközlő: Ustinja (60 év körüli asszony), aki a siratót Miitetskoi feleségétől hallotta. Gyűjtő: V. Alava 1895. A Finn Irodalmi Társaság Népköltészeti Adattárának (Suomen Kirjallisuuden Seuran kansanrunousarkisto) szíves engedélyével.
[23] "A földet tapossa" a medve lábára vonatkozik. Arra utal, hogy az osztják táncban a lábbal szinte egy helyen taposnak, és a felső test mozog igen hajlékonyan. A fő hangsúly a kezekre és a törzsnek a különböző kicsavarodásaira kerül. Ezért mondják, hogy mi osztjákok a csontjainkkal táncolunk.
[24] A "magas tánc", "alacsony tánc" kifejezés az osztják táncterminológiából származik, aszerint, hogy a táncokat a táncoló belső tartalmának megfelelően vagy kiegyenesedve és fölfelé irányulva járják, vagy a térdüket behajlítva, önmagukat alacsonyabbá téve inkább lefelé irányítják.
[25] Tukjakang az Ob mellett található, a Kazim torkolatától délre.
[26] Schmidt Éva (1948-2002) nemzetközileg is elismert osztjákológus, néprajztudós. Több mint 10 évig élt hanti földön.
[27] Pugesz anya, Keltasz anya: a szülő nők és a születendő gyermek védőszellemei. Keltasz (Kaltes) az egyik legnagyobb tiszteletben lévő női istenség. Ő határozza meg azt is, hogy ki meddig élhet.
[28] Menyasszonydíj.
[29] Utalás Gennagyij Rajsev hanti festő süketfajd-festményeire.
[30] Utalás a kazimi felkelésre.
[31] A gyermekeim.
[32] Elég!
[33] - A saját lábad ép maradt? Csak a fa tört el?
- Ép. Csak a falábam tört el…
- A falábadat megcsináltam. A faluig kibírja.
- Csomó volt benne, ott tört el. Hiába, fából van…
[34] Az eredeti szövegben a napa szó szerepel. Jelentése: nyírkéregből készült kasféleség, amely nagyobb eszközök, dolgok (csapdák, nagyobb tömegű hús stb.) cipelésére szolgál
[35] Janga: fiatal mocsár, a mitológiában az öreg mocsár szépséges lánya
[36] Az eredeti szövegben a pajva szó szerepel. Jelentése: nyírkéregből készült háti kosár, amely bogyók, gombák és tobozok cipelésére szolgál
[37] A manysik legfőbb istene.